[Dunaújváros, 2006. március 15.]
Tán ismét saját csapdánkba esünk…
még nem tudjuk, habár minden jel erre utal…
még mindig nem tudhatjuk.
Csak futunk a vérünk után – – magával szemben az ember
meglepően következetlen tud lenni olykor.
Mert persze, hogy boldognak kívánjuk látni életünket…
és mondjuk: azonnal.
De tán igaza lesz mégis az intő szónak, hisz
még alig ismerem – – s reggeli csókjaimra cserében
nincs rajongás, nincs kedvesen simogató,
becéző ujjacska hajamon…
Az egész – hogy is mondjam – túlzottan természetes,
és magától értetődő…
Próza máris, egyszerű szó: nincs dallam, nincs ritmus vagy
költészet kettőnk közt.
Olykor tán hiányzom
Olykor hiányzik ő is
És hiányzik, hogy eljátsszon testemen… pusztán a játék öröméért,
ahogy keze érinti nyakamat, hátamat, melleim, vagy a fülem tövét.
Céltudat és akaratmentes létezés – csak lélegzet, semmi több.
Megint zuhanás a létforma
Még tart, még zajlik bennem
S közben tanulom, hogy puhán fogjak majd talajt, kék foltok és
törések nélkül -
ehhez persze sokat-sokat kell zuhanni.
Bízom. Előbb-utóbb megtart valaki – egy időre…
Ugorhatok hát?
gjdhll
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése