Az álom üzenete - írás a Lepkévé válásról

Élőkép Színház: Lepkévé válás – Konspiráció a Bakelitben

Kovács Emese írása

A Bérczi Zsófia által vezetett Élőkép Színház egy már 2006-ben bemutatott vízióját álmodta idén januárban újra színpadra. Kisebb változtatások születtek a műben, a szereplők lecserélődtek, az egyedi látvány és atmoszféra azonban most is magába szippantó világot teremt, ahonnan nehéz a kijutás az előadás végén.

A fotográfusként végzett Bérczi Zsófi színház és képzőművészet egyesítését tűzte ki céljául. Projektjei egyedülállóak a maguk nemében, a formákba, anyagokba valódi életet lehel. A Lepkévé válás letisztult, különleges absztrakt formákkal, vetítéssel operáló vizualitása (mely Alwin Nikolais munkásságát is eszembe juttatja) és mitikus, szakrális, máskor közvetlenül a ma emberét megszólító tartalma által született elvont szféra távolinak és ugyanakkor ismerősnek tűnik. Hagyja, hogy a néző szeme rácsodálkozzon a képekre, belemerüljön az állandóan változó, formálódó elasztikus térbe, miközben üzenetet közvetít. Az absztrakt előadást szándékos módon többféleképpen értelmezhetjük, de fő motívuma az átváltozás, az újjászületés és az ahhoz szükséges áldozathozatal. „Vállalni kell a bábállapot bénultságát, mert ez a szárnyak feltétele” – halljuk az előadás egyik jelenetében először kivehetetlen, folyamatosan ismételgetett, egymásba folyó szómasszaként, ami egyszercsak kitisztul és megértjük az emblematikus mondatot.

És hogy mi alkotja a Lepkévé válás álomszerű világát? Először is adott egy mind az öt oldaláról törtfehér rugalmas anyaggal bevont színpadtér, kisebb és nagyobb bemélyedő félhold ívekkel illetve alul kör alakú résekkel. Mintha valami másik dimenzióba csöppentünk volna, egy másik bolygóra. Hová nyílnak a rések, mi az a kipúposodó testekből álló kereszt a tér közepén, hát a háttérfal apró csavart csillagai, melyekkel egy nyöszörgő, lila, arc és végtagok nélküli kis lény kezd el játszani, hogy aztán beléjük süppedve elnyomja őt az álom? Kíváncsi gyerekké tesz a megfejthetetlen titkokat sejtető kezdőjelenet. Mesének tűnik, melybe beleálmodjuk magunkat, követve a kis lila hernyó példáját. A kérdés, hogy utána újjászületünk-e, lesz-e szárnyunk nekünk is. Ahogy alánézünk a leveleknek (vetített mozgó árnyéklugas), be a természet eme mikrovilágába, látjuk, hogy a keresztből feléledő párkák felgöngyölítik az élet fonalát, miközben a fényből a báb lassan leengedődzik a sötétbe.

A bevezető rész után kezdetét veszi a misztikus álomutazás egy teremtéstörténetbe, melyet két csatornán keresztül is közvetítenek felénk. A kellemes hangok által elmesélt indián legenda szemünk előtt elevenedik meg: látjuk, ahogy a fény vízzé; a víz kaviccsá; a kavics, a homok kristállyá; a kristály pedig virággá alakul át. A virágból fa lesz, a fából földigiliszta, majd megszületik a bálna, melytől már csak egy ugrás az ember. Mind a beteljesülésüket keresik, a tökéletesebb létet álmodják meg. Az alázatos és precíz munkát végző − testüket, arcukat soha meg nem mutató − segítők mindezekké a képződményekké alakulnak át, hol színes, amorf textíliákba bújva, hol a padló alatt csúszva-mászva, karjaikkal, lábaikkal mindig máshogy nyújtva a transzformálódó matériát. Különösen látványos a homoksivatag „kikristályosodása”; a mennyezetet és födet összekötő fatörzs, mely mozdulna helyéről; a giliszta kettéválása, elefántokká szakadása; a bálnák (amik talán a legabsztraktabban vannak ábrázolva: egy nagyobb és egy kisebb fehér tepsiszerű gurulós alakzat, kétoldalt pirosan világító szemekkel), akiket digitális rácsozat ejt fogva, akar megsemmisíteni. Aztán összeszűkül a tér mély, ősi dallamokra. Mindezt − a látványhoz, asszociáláshoz hozzásegítő vetítés (Molnár Márk, Szarka Fedor Guido munkái) és hangeffektusok (Bársony Júlia hangmontázsa) ellenére − csak egy másfajta nézéssel vehetjük észre, érthetjük meg. Gyerekkori fantáziánkat kell újra elővenni, fogékonnyá kell válni újra a mesékre.

Ám ez nem csak mese. Mert elérkezünk az emberhez, aki „az állat legszebb álma” csupán, bár ő többnek hiszi magát. Legyilkolja azt, ami álmodja őt, amiből keletkezett, amitől függ. A természetet ellenségének tekinti, pedig ő maga is annak része. Kék, gömbfejű „véglényként” tengeti mindennapjait, hogy a bolygó leélése után egy újabb után nézzen, aztán azt is elpusztíthassa. Terebessy Tóbiás (aki több mindenben alkotótárs volt) szövege, mellyel ezek a lények megszólítanak minket, kizökkent az álmodozásból, a jövőből érkező figyelmeztetésként hat. A kék pár lassan háta mögé engedi fejét, majd teherként cipelve „tudását”, eloldalog.

Narancs morfománok (az alkotó így hívja a műveiben állandóan visszatérő, arctalan, nemtelen színes burokba bújt lényeket) rosszcsont hada lepi el a színpadot, játékba kezdenek a levetett „fejekkel”. Imitálnak tyúkot, békát, madarat, majd óratiktakolásra szabályszerűen egyszerre emelgetik lábukat. Kezdenek megkomolyodni, jógából ismert gyémántülésben kötnek ki. Egy nagy zöld tehénszerű állat − akinek ráadásul egy fenék képezi az orrát − felbukkanása nem tesz jót a dramaturgiának, amin az egész viccelődős narancs jelenet lazít, felkönnyíti azt. A piros katonás rész azonban véresen komoly, harcot, erőszakot jelenítenek meg zászlós botjaik segítségével. A fegyver azonban visszaüt, máris keresztként cipelik vállukon, végül bele is halnak terheikbe.

Közeleg a lepkévé válás ideje, a báb újból lenyúlik a behorpadó mennyezetből, majd lakója a csövön felfelé kiszabadul a burokból. Különösen szép, ahogy a mászó testrészei áttűnnek a vékony anyagon. Az újjászületés egy emberibb, ugyanakkor szakrális síkon is megjelenik. Fekete siratóasszonyok jönnek be, hosszú uszályaik kereszteződnek. Lassan kibújnak ők is a gyászruhából, először kendőt formáznak vele, Szűz Mária bánatát is idézve. Imádkozásra felnyúló karjaik azonban végleg lefejtik a sötétséget, maradnak az élénk színek, az élet. A háttérfal mögött még átsejlenek, ahogy tétován járkálnak egy kupacban, ismerkednek az új világgal. Mert az álomnak koránt sincs még vége, hogy hogy végződik rajtunk áll.

Élőkép Színház: Lepkévé válás – Konspiráció

Morfománok: Birtalan Krisztina, Hrotkó Heléna, Jobbágy Bernadett, Kecskés György, Makra Viktória, Nagy Zsuzsanna, Szabó Ildikó Ágnes

Látvány alapkoncepció: Bérczi Zsófia, Terebessy Tóbiás

Látvány-, díszlet-, fény- és dramaturgiai tervezés, morfomán figurák: Bérczi Zsófia

Mozdulatok: Bérczi Zsófia és a mindenkori társulat – kiemelten Bársony Júlia, Kántor Kata

Animációk: Terebessy Tóbiás, Szarka Fedor Guido, Molnár Márk
A bálnák tervezője és készítője, konzulens: Terebessy Tóbiás
Hangmontázs: Bársony Júlia

Elektronikai eszközök (shutter és ledvilágítás), video lejátszás technika és programozás: Tankó
Barnabás

Animáció programozás: Tasnádi József, Tankó Barnabás
Videó vágás: Ernst Süss, Bérczi Zsófia
Udun játszik: Szarka Fedor Guido
Hangfelmondás: Birtalan Krisztina, Mátyás Attila, Szarka Fedor Guido, Rimóczi István
Jelmez és díszletfal készítés: Bérczi Zsófia
Díszlet szerkezeti elemek: Tankó Barnabás, Tankó Károly
Díszletépítés: Tankó Barnabás, Tankó Károly, Terebessy Tóbiás
Fénytechnikai beépítés: Szabon Balázs

Rendezés, koreográfia: Bérczi Zsófia

Felhasznált és inspirációs szövegek: – Patrice Van Eersel – Az ötödik álom
- Terebessy Tóbiás – Lepkévé válás
- Antoine de Saint-Exupery – Citadella
- Miguel Torres – A két valóság szárnya

L1 Fesztivál - 1. nap

[felvezetés]

Pillanatnyi impresszió, pillanatnyi vélemény... habár egy alvásnyival később, mégis frissen írom, amit hirtelen okoz bennem az élmény... S mint ilyen - pillanatnyi vélemény - biztosan nem állandó. Van, hogy elmélyül, van, hogy megváltozik, de most mindenesetre egy benyomás, egy élmény pillanatnyi lenyomata... jelen véleményem.
Az igazi értékmérőm úgyis az idő. Évek óta követem a Szóló-Duó Táncfesztivál programját, és az L1 Fesztivál eseményeit, és függetlenül minden kritikától és értékeléstől, az jelentett valamit, aminek évek távlatából is van rám hatása. És sokszor bizony éppen az hat mélyebben, amiről a pillanatnyi véleményem lesújtó... ami felbosszantott, amit eluntam, ami nem maradt semleges.

Ez nem kritika. Ez vélemény.
De bármit leírni: felelősség.


Christine Borch (DK/DE): The body that comes
A test, mint téma... örök kérdés egy olyan világban, ahol a test a megjelenítő eszköz, a kommunikáció hordozója. Amihez magam is folyton visszatérek: "Ez az ÉN testem..." de mit kezdek vele, és hogyan?
Nekem valami nagyon hiányzik. Nem tudom a szót rá, hogy micsoda, de nincs ott... Az expozíció, a nyitó kép tiszta, érdekes - majd hirtelen fényváltás, lihegés. Direkt út a transz eléréséhez. Olyasmi, ami előtt (nekem) hiányzik a 'valami'. Persze in medias res szabad kezdeni a lihegéssel, ami aztán remegéssé, rázkódássá, majd hörgéssé alakul, csak mi az ok? Mi az indító erő? Önmagáért az állapotért kezdem csinálni? Tudatmódosulásért, amit most mutatok nektek? Vagy tényleg van valami, ami indít, és ami okoz... és akkor minden következmény, és helye van.
Erős képek, alapvető téma, valódi tudatállapot-változás... valami még sincs ott... az egész előtt...
S valami ötlet, valami inspiráció mégis született bennem általa.

koreográfia és előadás: Christine Borch


CIE József Trefeli (HU/CH): Jinx 103
"Egyedem-begyedem tengertánc, hajdú sógor mit kívánsz? Nem kívánok egyebet, csak egy szelet kenyeret." ... a mantra... a mantrám, évekkel ezelőttről, a Pilis erdejéből... és a gyermekkorból. A szöveg ritmusa, a saját kötődésem, és a kánon, az egymáshoz képest eltolódó ismétlődések lüktetése. Már most szeretem... sőt, már tegnap szerettem, amikor Gáborral, nyolc év után ismét, összefutottunk a MU Színházban.
Ritmus és rítus... játék és virtus... improvizáció, keretek, szabadság.
Az elején a szalaggal való "játék" is előhív olyan képeket bennem, ami még a gyerekkor része... nagyon egyszerű, és nagyon működik... nekem. Mint ahogyan a körben ültetett nézők viszonya, amitől megjelenik valami közösségi rezgés, valami, ami velem is történik, aminek éppúgy a részese vagyok...
megint nem találom a szavakat...
Két srác, azonos gyökerek... legényes, hajdau, ritmus, strukturált improvizáció, mai nyelven kimondva...
Ketten, ugyanazt, egyszerre. Együtt. Két bravúros 'hangszer', két nagyon jó 'zenész' birtokában. Igen, a test, már megint... És most a zihálásnak is van 'értelme', oka... úgy van kihangosítva, témává téve egy-egy pillanatra, hogy szerves része a folyamatnak.
Hát így... valahogy.

koreográfia és tánc: Trefeli József és Varga Gábor


Nanohach (CZ): Suna No Onna (Sand woman)
Élőlény... ÉLŐ LÉNY... és természet. A viszony, amiben mi vagyunk porszemnyi közjátékok, sodródva egy hatalmas erőtérben. És alkalmazkodva, amennyire bírunk. Alázat, puhaság, élet. Nem szégyen meghajolni, nem szégyen gyengének lenni... önmagunkban. Az élet terve íródik, s mint olyan folyton újul, pereg, változik... és erős. Az ÉLET ereje: messze meghalad minden egyéni erőnket. Ebben a homoksivatagban nem számít, mely porszem kicsoda... a homoktömeg maga él.
Modern sámánok egész este... három különböző formában. Ismétlés, ismétlés, folyamat... valami mindig változik a létezésben, az ugyanolyanságban. Amikor elfárad, és jólesik. Amikor hálás vagyok neki érte.
Izgalmas világítás, finom, ugyanakkor erős előadásmód... két FÉRFI után egy NŐ a színpadon. Valódi női energiákkal, anélkül, hogy erőltetve volna a nő-ség. Mert az 'élőlény' aztán 'női lény' lesz a szemünk láttára... pusztán azáltal, hogy jelen van, hogy mozdul, hogy létezik. Sem elrejtve, sem kierősítve nincs a nem... s így gyönyörű... a test, már megint, mely az élet hordozója egyben. Ennek a körforgásnak van olyan lírája (számomra), ami valahol mélyebb és őszintébb hangot rezdít meg, mint bármilyen 'nagy művész' bármilyen 'nagy művészete'.

koncepció, koreográfia, tánc: Lea Švejdová
árnéyk-ember: nem tudni kicsoda

valahol itt kezdődik...

... valahol itt kezdődik a tánc igazi lényege számomra...
hogy bárki részesülhet benne
hogy azzal az eszközzel, ami éppen van, ami éppen az adott test, az adott állapotában, azzal tudok táncolni, részt venni, csatlakozni, örülni neki
hogy közösséget teremt
hogy felszabadít
valahol itt kezdődik, és ehhez szeretnék visszatárni

http://www.noltv.hu/video/3953.html