Folyamatok - Hangzár Emesével

Hangzár / Sequestered sound c. szóló

táncolta: Kovács Emese 

2013 január, Szóló-Duó Fesztivál, MU Színház, Budapest

Évekkel ezelőtt, egy iskolai feladat kapcsán láttam Emesétől egy szólót. Volt benne valami, ami nagyon megfogott, és éreztem, hogy ebből a vonalból kiindulva, szeretnék koreográfusként dolgozni vele... ám akkor még egy darabig nem adódott rá tér és idő. Aztán a 2013-as Szóló-Duó Fesztivál felhívása kapcsán mindketten azt éreztük, hogy most jött el az ideje.

Improvizációval kezdtünk dolgozni. Egyrészt Emese mozdulati karakteréből szerettem volna kiindulni, másrészt utakat kerestünk: izolációs utakat. Hogyan tud egy időben különféle testrészekkel, különféle karakterű mozdulatokat megvalósítani (ez volt az egykori szóló témája). Ezt követően képeket adtam neki, amiket átszűrve magán, alakult a szóló mozgásvilága.

Közben kezdett megszületni mindkettőnkben a téma: a szó kimondása előtti állapotot, folyamatot szerettük volna megragadni. Ahogy egy gondolat először belül kezd megfogalmazódni, tudatos szintre emelődni (sokszor már itt elakadnak dolgok), majd a gondolatot hogyan hozom feljebb és feljebb, egészen a hangszálak megrezdítéséig, és a szavak megformálásáig. Honnan, hova tart a gondolat? Hogyan transzformálódik szóvá? És milyen nehéz belső út megtalálni a megfelelő szavakat... amelyek legközelebb állnak a gondolathoz?

S közben mégis ott a vágy a megosztásra: hogy valaki megértsen, hogy kommunikálni tudjak… Vagy ott a kényszer, hogy felelni kell… és bennünk a gondolat bugyborog, és feszít, és elakad a toroknál, majd ismét elindul, míg végre, végre sikerül kigurulnia a szájon. És ki lett mondva, és már útjára engedtük, már tőlünk függetlenül él, már szavakká formálódott, és a másik emberre van bízva, hogy megérti-e… avagy hogyan érti meg. Kimondtam. Felszabadultam. Megnyugodtam. Vége. Vagy épp most kezdődik?

[próba a SÍN-ben]

Szeretem, ha az adott személy, akivel dolgozom, beleszűrődik a készülő darabba. Mindig azzal dolgozom, „ami van”... ami ott és akkor megjelenik, bennem, benne, kettőnk között. 

Emesével nagyon jó volt dolgozni. Nem féltünk egymástól, nem szégyelltünk semmit a másik előtt, átjárhatóvá váltunk a másik számára. Úgy is mondhatom, hogy inspiráltuk egymást. És akármilyen fáradtan, vagy frusztrációkkal teli érkeztem is a próbákra, egy rövid idő vagy némi verbális kiventilálás után teljesen a munkának tudtam szentelni magam. Többször is úgy jártam, hogy a próba végére több energiám volt, nyugodtabb voltam, stabilabb…elfeledkeztem a saját problémákról.

Izgalmas volt rájönni, hogy engem sokkal inkább a "folyamat" érdekel, ahogy az energia egyik helyzetből a másikba átáramoltatja a testet, Emese pedig képekben gondolkodik, végpontokban, testhelyzetekben. Aztán az volt a kérdés, hogy hogyan tudom elérni, hogy mégis (vagy egyre inkább) a folyamatra, az átalakulásra, a két "végpont" közötti útra tudjon figyelni. Hogy az út vigye el a "végpontokig".

Örülök ezeknek a tapasztalatoknak.

[felvételt a szólóról a blog 'video' nevű oldalán találsz]

Hangzár / Sequestered sound

koreográfia: Jobbágy Bernadett
tánc: Kovács Emese
zene: Jobbágy Bernadett, Tankó Barnabás
közreműködő: Borbély Viktor

támogató: SÍN Kulturális Központ, Orkesztika Alapítvány - MoHa Mozdulatművészek Háza

a videó felvételt és vágást nem tudom kik készítették, a vágott anyagot a Fesztivál szervezőitől kaptuk

Hangzár - hamarosan a Bárkán

Amikor a lélekben valami mozdul, de nem vagy képes verbális szintre hozni. Amikor fogalmad sincs, hogyan formálj gondolatot, s szót a belső kavargásból. Míg csak egyre közelebb nem jutsz valami körülhatárolhatóhoz, valami szavakkal jellemezhetőhöz. S rettegsz, mert pontosan tudod: bármit mondasz is, hazug leszel... mert bármi, ami kimondott, már nem ugyanaz, ahogy benned rezdül, s ahogyan igazából van.

De keresel, keresel és körülírsz, hogy mégis kapcsolódni tudj e világhoz. S próbálod, melyik a legközelebbi közelítés...
És eljön a pillanat, amikor a felszínre kell kerülni. A levegő tüdődbe tágul, s minden idegszáladdal megfeszülve kimondod. Kiszakad torkodból a hang. Kiszakad, s szétárad.
Szavakká lettél.
Nem pont úgy, de valahogy mégis megkönnyebbültél. Valamit letettél, rábízva ezáltal a másikra... kezdjen vele amit tud, legjobb szándéka szerint.
Elengedted már.
S most pihegsz, fejet hajtva a sors előtt.
Jöjjön, aminek jönni kell, Te útnak indultál.

Szóló-Duó Fesztivál, jelölő kör

2012. Dec. 10., 19 óra, Bárka Színház

táncolja: Kovács Emese

Az álom üzenete - írás a Lepkévé válásról

Élőkép Színház: Lepkévé válás – Konspiráció a Bakelitben

Kovács Emese írása

A Bérczi Zsófia által vezetett Élőkép Színház egy már 2006-ben bemutatott vízióját álmodta idén januárban újra színpadra. Kisebb változtatások születtek a műben, a szereplők lecserélődtek, az egyedi látvány és atmoszféra azonban most is magába szippantó világot teremt, ahonnan nehéz a kijutás az előadás végén.

A fotográfusként végzett Bérczi Zsófi színház és képzőművészet egyesítését tűzte ki céljául. Projektjei egyedülállóak a maguk nemében, a formákba, anyagokba valódi életet lehel. A Lepkévé válás letisztult, különleges absztrakt formákkal, vetítéssel operáló vizualitása (mely Alwin Nikolais munkásságát is eszembe juttatja) és mitikus, szakrális, máskor közvetlenül a ma emberét megszólító tartalma által született elvont szféra távolinak és ugyanakkor ismerősnek tűnik. Hagyja, hogy a néző szeme rácsodálkozzon a képekre, belemerüljön az állandóan változó, formálódó elasztikus térbe, miközben üzenetet közvetít. Az absztrakt előadást szándékos módon többféleképpen értelmezhetjük, de fő motívuma az átváltozás, az újjászületés és az ahhoz szükséges áldozathozatal. „Vállalni kell a bábállapot bénultságát, mert ez a szárnyak feltétele” – halljuk az előadás egyik jelenetében először kivehetetlen, folyamatosan ismételgetett, egymásba folyó szómasszaként, ami egyszercsak kitisztul és megértjük az emblematikus mondatot.

És hogy mi alkotja a Lepkévé válás álomszerű világát? Először is adott egy mind az öt oldaláról törtfehér rugalmas anyaggal bevont színpadtér, kisebb és nagyobb bemélyedő félhold ívekkel illetve alul kör alakú résekkel. Mintha valami másik dimenzióba csöppentünk volna, egy másik bolygóra. Hová nyílnak a rések, mi az a kipúposodó testekből álló kereszt a tér közepén, hát a háttérfal apró csavart csillagai, melyekkel egy nyöszörgő, lila, arc és végtagok nélküli kis lény kezd el játszani, hogy aztán beléjük süppedve elnyomja őt az álom? Kíváncsi gyerekké tesz a megfejthetetlen titkokat sejtető kezdőjelenet. Mesének tűnik, melybe beleálmodjuk magunkat, követve a kis lila hernyó példáját. A kérdés, hogy utána újjászületünk-e, lesz-e szárnyunk nekünk is. Ahogy alánézünk a leveleknek (vetített mozgó árnyéklugas), be a természet eme mikrovilágába, látjuk, hogy a keresztből feléledő párkák felgöngyölítik az élet fonalát, miközben a fényből a báb lassan leengedődzik a sötétbe.

A bevezető rész után kezdetét veszi a misztikus álomutazás egy teremtéstörténetbe, melyet két csatornán keresztül is közvetítenek felénk. A kellemes hangok által elmesélt indián legenda szemünk előtt elevenedik meg: látjuk, ahogy a fény vízzé; a víz kaviccsá; a kavics, a homok kristállyá; a kristály pedig virággá alakul át. A virágból fa lesz, a fából földigiliszta, majd megszületik a bálna, melytől már csak egy ugrás az ember. Mind a beteljesülésüket keresik, a tökéletesebb létet álmodják meg. Az alázatos és precíz munkát végző − testüket, arcukat soha meg nem mutató − segítők mindezekké a képződményekké alakulnak át, hol színes, amorf textíliákba bújva, hol a padló alatt csúszva-mászva, karjaikkal, lábaikkal mindig máshogy nyújtva a transzformálódó matériát. Különösen látványos a homoksivatag „kikristályosodása”; a mennyezetet és födet összekötő fatörzs, mely mozdulna helyéről; a giliszta kettéválása, elefántokká szakadása; a bálnák (amik talán a legabsztraktabban vannak ábrázolva: egy nagyobb és egy kisebb fehér tepsiszerű gurulós alakzat, kétoldalt pirosan világító szemekkel), akiket digitális rácsozat ejt fogva, akar megsemmisíteni. Aztán összeszűkül a tér mély, ősi dallamokra. Mindezt − a látványhoz, asszociáláshoz hozzásegítő vetítés (Molnár Márk, Szarka Fedor Guido munkái) és hangeffektusok (Bársony Júlia hangmontázsa) ellenére − csak egy másfajta nézéssel vehetjük észre, érthetjük meg. Gyerekkori fantáziánkat kell újra elővenni, fogékonnyá kell válni újra a mesékre.

Ám ez nem csak mese. Mert elérkezünk az emberhez, aki „az állat legszebb álma” csupán, bár ő többnek hiszi magát. Legyilkolja azt, ami álmodja őt, amiből keletkezett, amitől függ. A természetet ellenségének tekinti, pedig ő maga is annak része. Kék, gömbfejű „véglényként” tengeti mindennapjait, hogy a bolygó leélése után egy újabb után nézzen, aztán azt is elpusztíthassa. Terebessy Tóbiás (aki több mindenben alkotótárs volt) szövege, mellyel ezek a lények megszólítanak minket, kizökkent az álmodozásból, a jövőből érkező figyelmeztetésként hat. A kék pár lassan háta mögé engedi fejét, majd teherként cipelve „tudását”, eloldalog.

Narancs morfománok (az alkotó így hívja a műveiben állandóan visszatérő, arctalan, nemtelen színes burokba bújt lényeket) rosszcsont hada lepi el a színpadot, játékba kezdenek a levetett „fejekkel”. Imitálnak tyúkot, békát, madarat, majd óratiktakolásra szabályszerűen egyszerre emelgetik lábukat. Kezdenek megkomolyodni, jógából ismert gyémántülésben kötnek ki. Egy nagy zöld tehénszerű állat − akinek ráadásul egy fenék képezi az orrát − felbukkanása nem tesz jót a dramaturgiának, amin az egész viccelődős narancs jelenet lazít, felkönnyíti azt. A piros katonás rész azonban véresen komoly, harcot, erőszakot jelenítenek meg zászlós botjaik segítségével. A fegyver azonban visszaüt, máris keresztként cipelik vállukon, végül bele is halnak terheikbe.

Közeleg a lepkévé válás ideje, a báb újból lenyúlik a behorpadó mennyezetből, majd lakója a csövön felfelé kiszabadul a burokból. Különösen szép, ahogy a mászó testrészei áttűnnek a vékony anyagon. Az újjászületés egy emberibb, ugyanakkor szakrális síkon is megjelenik. Fekete siratóasszonyok jönnek be, hosszú uszályaik kereszteződnek. Lassan kibújnak ők is a gyászruhából, először kendőt formáznak vele, Szűz Mária bánatát is idézve. Imádkozásra felnyúló karjaik azonban végleg lefejtik a sötétséget, maradnak az élénk színek, az élet. A háttérfal mögött még átsejlenek, ahogy tétován járkálnak egy kupacban, ismerkednek az új világgal. Mert az álomnak koránt sincs még vége, hogy hogy végződik rajtunk áll.

Élőkép Színház: Lepkévé válás – Konspiráció

Morfománok: Birtalan Krisztina, Hrotkó Heléna, Jobbágy Bernadett, Kecskés György, Makra Viktória, Nagy Zsuzsanna, Szabó Ildikó Ágnes

Látvány alapkoncepció: Bérczi Zsófia, Terebessy Tóbiás

Látvány-, díszlet-, fény- és dramaturgiai tervezés, morfomán figurák: Bérczi Zsófia

Mozdulatok: Bérczi Zsófia és a mindenkori társulat – kiemelten Bársony Júlia, Kántor Kata

Animációk: Terebessy Tóbiás, Szarka Fedor Guido, Molnár Márk
A bálnák tervezője és készítője, konzulens: Terebessy Tóbiás
Hangmontázs: Bársony Júlia

Elektronikai eszközök (shutter és ledvilágítás), video lejátszás technika és programozás: Tankó
Barnabás

Animáció programozás: Tasnádi József, Tankó Barnabás
Videó vágás: Ernst Süss, Bérczi Zsófia
Udun játszik: Szarka Fedor Guido
Hangfelmondás: Birtalan Krisztina, Mátyás Attila, Szarka Fedor Guido, Rimóczi István
Jelmez és díszletfal készítés: Bérczi Zsófia
Díszlet szerkezeti elemek: Tankó Barnabás, Tankó Károly
Díszletépítés: Tankó Barnabás, Tankó Károly, Terebessy Tóbiás
Fénytechnikai beépítés: Szabon Balázs

Rendezés, koreográfia: Bérczi Zsófia

Felhasznált és inspirációs szövegek: – Patrice Van Eersel – Az ötödik álom
- Terebessy Tóbiás – Lepkévé válás
- Antoine de Saint-Exupery – Citadella
- Miguel Torres – A két valóság szárnya