Diplomaosztó

Diplomaosztó

Ülök az első sorban, a szép ruhámban.
Ölemben a friss papír.
Ha nem csinálom, nem hiányzik... ez jutott eszembe.
Akkor meg miért?



Keletkezés: ez a vers a tegnapi Being present / Jelenlét workshop alkalmával született (Stereo 5 Fesztivál), ahol Julia Jakubowska azt kérte, hogy írjuk le életünk egyik mozzanatát, amiben teljesen jelen voltunk... 5 mondatban. Ezt az öt mondatot egyszerüsítettem most még tovább. 

Gondolatok Reigl Judit – Űr és extázis című kiállítása kapcsán

Régóta érzem, hogy a művészet leginkább a filozófiával rokon terület. Az életről való gondolkodás, és e gondolatok formába öntésének folyamata, történjen az bármilyen médium segítségével – tánccal, színházzal, festészettel, akció-művészettel, zenével, írásban vagy bárhogyan kifejezve –, mindig az életről alkotott tapasztalatokat sűríti állítássá vagy még inkább kérdéssé. Ilyen formán pedig nem az az elsődleges, hogy tetszik, vagy nem tetszik az adott mű (forma, vagy megnyilvánulás), hanem sokkal inkább az, hogy mennyire érzem hitelesnek azt. És azt tapasztalom, hogy mindenképpen hitelessé válik azoknak az alkotóknak a munkája, akik önazonosak, akiknek a világnézete, gondolatai és kérdései, életük egy darabja megjelenik az adott alkotói folyamatban (de nem tolakodik annyira előtérbe, hogy köldöknézésbe forduljon át). Hiteles tud lenni, aki őszinte érdeklődéssel fordul témája felé, aki valóban kérdez, akit folyamatosan érdekel, amit csinál... hogy így mondjam: „benne él” a munkáiban. Vagyis aki már túl van a megfelelés kényszerén, már nincs külső „kinek”, akinek tetszeni vágyik (és ez nem ugyanaz, mint a megértettség, a szellemi társak utáni vágy, a megosztás vágya, vagy a „szeretném, ha szeretnének” érzés).

Reigl Judit munkái kapcsán is érzem ezt a hitelességet, ezt a folyamatos újra felfedezést. Ezért tud megszólítani.

A gesztus alapú, viszonylag kevés színt használó munkái érdekelnek, vagy fognak meg először, illetve a tusrajzok. Ezekben érzem a folyamat extázisát, az alkotás ízét: amikor az anyag, a lenyomat maga mesélni kezd, a dinamikán, színeken vagy a kompozíción túl. Ez olyan nyelv, amit (azt hiszem, hogy) értek, mert magam is tapasztaltam, és így, bár közel nem olyan sűrűségben, de hasonló érzéki élményeket élek meg a nézés, és a csinálás alatt.

  

 

                             Reigl Judit (2010)                      Jobbágy Bernadett (valamikor, sokkal korábban)

Itt megint kikívánkozik belőlem egy gondolat, ami szintén elkísér egy ideje már: méghozzá az, hogy megérteni a másik embert (a másik ember élményét, gondolatait) csak akkor tudjuk igazán – és sohasem teljesen –, ha nagyon hasonló vagy közel azonos tapasztalataink vannak az életről. Ha létrejön egy közös élménymező, akár térben-időben elkülönülten élve meg hasonló helyzeteket. Vagyis csak azt tudom igazán megérteni, átérezni, ahhoz tudok kapcsolódni, amit már magam is átéltem. Ilyen formán beszélhetek én akárkinek a táncterápia felnövelő, öngyógyító erejéről, ha az illető még életében soha nem oldódott bele önfeledten a saját, autentikus, belülről jövő mozdulataiba... akkor maximum elmével próbálja (és jó esetben próbálja) megfogni azt, ami az elmén túl létezik leginkább.

Kicsit más megközelítésben: „Éljetek, hogy legyen mit eljátszanotok!” – mondta a rendező a diákszínészeknek a fesztivál elején.

Ennek a gondolatnak a mentén pedig fontos, hogy Reigl munkái kapcsán saját magamhoz, saját korábbi vagy jelenlegi énemhez tudok kapcsolódni, közelebb kerülni, valamit ismét megérteni a művészet által... még akkor is, ha néha menekülnék ettől a folyton magamba visszatéréstől.

Olyan szavakat írtam fel a kiállítás alatt, mint: „az aktus energiája”, vagy „nekiesés az anagnak – fémmel, erővel”, illetve hogy: „nyomhagyás és/vagy a valóság ott felejtése a vásznon”. Újra értelmezés, és újra értelmeződés.

Közben folyamatosan előhívódnak beszélgetések egykori művész-tanárommal és mesteremmel, Rohonci István ROHO-val... és testi élmények, szagok és tapintások emlékei egyes alkotói folyamatok bennem elraktározott rétegeiből.

Nosztalgia és vágy a testből születő alkotásra. Vágy az anyag, a gesztus, a szabad gondolkodás cselekvéssé formálása iránt.

...

És közben elszomorít a tudat, hogy sem Reigl Judit, sem Hantai Simon, sem még többen mások, akikre előszeretettel tekintünk úgy, mint magyar alkotókra (ld.: „legdrágább magyar festmény” Hantai képe kapcsán), szinte biztosan nem jutottak volna odáig, ahová, ha itthon maradnak, és ebben az országban próbálnak alkotni. És így – bár gyökereik valóban innen erednek – csak részben tudom vagy akarom magyar művészként aposztrofálni őket.

És e ponton eljutottam én is a „Mi a magyar?” kérdéséhez, ami az utóbbi években többször, többféle formában feltevődött a hazai kortárs művészetben már.  

...

A kiállítás június 22-ig még látható a Ludwig Múzeumban.

Ki az a L. J. margójára - a média manipulálhatóságáról

Emlékszem, ahogy éledő értelmű kamaszként valóban vártam a HÍREKet a TV-ben… ahogy mondom a szüleimnek, hogy megnézem a HÍRadót, mert kíváncsi vagyok mi zajlik a világban…

Most ez az utolsó, amire kíváncsi vagyok a médiában…

Azon túl, hogy több mint 10 éve, egyébként sincs TV-m, és nem is értem, hogy másoknak honnan van annyi ideje, hogy a TV-t nézze, vagy akár csak a háttérből hallgassa, már rég nem hiszek a hírközlés ezen módjaiban...

Hétfő délután, a Kossuth téren, valóban megkérdezték sokan, hogy: Ki az a Lázár János?

[és most egy kis "játék" a média lehetőségeivel]

Amit ebből a közmédia “hír”ként közölni bírt: itt látható, 15:46-tól szűk egy percben (hirado.hu/videok, 2014.06.09., 19:30-as híradó).
Mivel a hirado.hu-n éppen már nem elérhető ez a tartalom, de szerencsére mások már onnan kimásolták, íme az említett híradó-részlet (forrás: cink.hu):

És ami talán leginkább fedi, miért is volt kint több/pár ezer ember a téren, és utána a sétában:

“Bár a tüntetés a Ki az a Lázár János? címet kapta, és az origós szál meg a norvég civil pénzek ellen vívott keresztesháborúja miatt a legtöbbször Lázár neve hangzott el a színpadon, fontos visszatérő eleme volt a hétfői beszédeknek a teljes politikai elittel szemben érzett elégedetlenség.” 

Bővebben (szöveggel, képpel, videóval): itt

És a manipulációs lehetőségek illusztrációjaként, ugyanarról az eseményről a helyszíni felvételek alapján (egyelőre csak viccként): http://youtu.be/x-6TSCNVfi8

… mert valóban elhangzott az is, hogy: “És most a közmédia dolgát megkönnyítendő…” és innentől pár pecig, ordító iróniával a hangjában beszélt Lázár János tehetségéről és a kormány nagyszerű, és egyébként valóban hatékony intézkedéseiről a speaker... mi ÉRTETTÜK, miről beszél...

Node...

még mielőtt félreértésbe keverednék, szeretnék tisztázni valamit: nem vagyok kormányellenes. Egy frászt, nagyon is örülök neki, hogy Magyarországnak Kormánya van, meg Miniszterei, meg Köztársasági Elnöke. A Kormány DÖNTÉSei, döntési mechanizmusai, az egyeztetések hiánya, és a folyamatos manipulálás és “hülyének nézés” az, ami nem tetszik.

És ez nem ma kezdődöt… még sok-sok választással ezelőtt, egyetemista koromban, valamikor a 2000-es évek legelején, egy akkori kampányidőszakban. Amikor is a jobboldali sajtó mellett kíváncsi voltam más véleményekre is, ugyanannak a kérdésnek más oldalakról való megközelítésére, ezért kerestem a többi, nem jobboldali sajtóorgánumot. Puszta kíváncsiságból, a teljesség igényének legalább minimális kielégítése végett…  És ez egyes körülöttem lévő emberek szemében akkora vétek volt, hogy sírásig menően bántottak, bántottuk egymást… (mondjuk akkoriban kevésbé tudtam a saját gondolkodásom mellett érvelni, sokkal hamarabb törött el a mécses; de egyáltalán nem értettem, miért élik meg, általam szeretett és tisztelt emberek, ellenük és a “haza”, meg a “jó értékrend” ellen elkövetett támadásnak azt, hogy különböző forrásokból tájékozódnék)

Azóta sokkal inkább figyelem azt a MIT helyett, hogy HOGYAN ír, kommunikál, üzen vagy reagál egy-egy cikk vagy riport. Érvel-e, vagy érzelmeket/indulatokat korbcsol fel, indoklás nélkül kijelentget, mintha nála volna az igazság, vagy tényszerű megközelítéseket sorakoztat, esetleg általánosítva, bizonyos csoportok elleni gyűlületet sugall, stb.

Akkor szomorított és riasztott el annak a végignézése is, hogy egyébként segítő szakmában dolgozó, emberekkel (válogatás és ítélet nélkül) foglalkozó ember hogyan válik indulatokkal teli szócsővé, és hogyan folyik belőle családi-baráti körben a szitok, a halmazokban gondolkogó megbélyegzés.

Nem tudtam arra figyelni már, amit mond, csak menekültem az elől, ahogy. És nem tudtam/tudok azóta sem hitelt és bizalmat adni olyan hatalmi-politikai erőnek, aki erre képes bírni embereket. (Az egyéni felelősségről most nem szeretnék írni. Az egy másik kérdés, hogy miért uralkodik valakin el az ilyen jellegű gyűlület.)

Itt tartok azóta. A különféle nézőpontok igényével, a társadalmi egyeztetés és párbeszád igényével, a valódi kommunikáció és a konstruktív vita igényével, a civil társadalom erősödésének, összefogásának igényével. Az emberek személyként, egyénként, felnőttként való kezelésének igényével. A szeretet és elfogadás igényével.

szubjektívek a tömegből (bringával, kutyával, csecsemővel, gyerekkel, párral, idősen és fiatalon):

 

A kivonatoló

9 - fél 10 körül érkezik, hatalmas utazókofferét és az összetekert matracot mindig magával hozva.
Ha észrevesz, bólint, hogy Szia-szia!
Megkérdezi, feltennénk-e neki vizet a teához. És áll a résre nyitott üvegajtó előtt. És áll, míg mi dolgozunk tovább. Most nem beszél, de azt érzem, beszélgetni szeretne.
Összenézünk a kolléganőmmel - engem nem zavar, ha az ajtón belül áll... engem se.
Behívom, de köszöni, nem fázik, kint marad.
Kész a víz, hát elcsoszog a megbarnult, műanyag teázós edényéért. Teletöltjük.
Köszi-köszi! - mondja, mikor színültig van az edény, s ezzel visszatér irodájába, a virgágyás kőperemére, s folytatja a kivonatolást.
100 forintos könyveket olvas, amit a közeli antikváriumban vásárol, és miközben olvas, aláhúzza a lényeget. Kivonatol. Egész nap, minden nap, munkaidőben.
Kis időkre megáll, beszélget a boltossal, a virágárussal, vagy velünk, hogy mi történt a városban.
Teázik. S mostanában köhög. Van egy fém doboza, amibe köpni szokott.
Sosem szemetel, sosem kiabál.
13 éve az utcán él.
A kolléganőim szerint fogyatékos.
Én nem tudom, milyen 13 évig az utcán élni.

A postás

Körülbelül 50-55 Kg lehet az egész ember... pici, vékonyka, törékeny csontú.
Szemüvege lecsúszva hajlott orrának közepéig.
Felküzdi magát a buszra. Jobban mondva azt a mérhetetlen mennyiségű papírt, és azt az esetlenül mozdítható kerekes kocsit, amit cipel.
A kocsi színültig van levéllel, fognia kell, hogy fel ne boruljon, s vállán kereszben átvetve a postástáskája, tágra nyitott szájjal, hiszen az is úgy meg van tömve borítékokkal, hogy lehetetlen volna becsukni.
Beilleszti a kocsit a busz közepén az üres részbe, s úgy helyzkedik, hogy a vállán csünggő táska sarka meg legyen támasztva a kocsin, átadva ezzel egy darabka súlyt a padlónak.
Szusszan egyet, visszatolja szemüvegét.
S már jön is a fiatal nő, hogy elnézést, a babakocsihely, nem tudnak felszállni...
Reménytelen, lemondó pillantással arrébb vonszolja kerekes kocsiját, helyet adva a babakocsi-monstrumnak a busz közepén. Vékony, görcsös ujjaival kapaszkodni próbál. Sok helye nincs, és máris megint a teljes táska az ő vállát húzza.
Néhányan döbbent szánakozással tekintenek félve a postásra... Miért kell ennyi súlyt cipelnie egy ilyen pici embernek? És egyáltalán, ez a kornak legmegfelelőbb postai elosztó módszer?
A nő két megálló után leszáll. A postás pedig áll tovább, rezignáltan a terhek alatt.
Valami párbeszéd mintha folyna benne - figyelem arcának mozgását.
Jó 10 percig utazunk így. Szeretném megszólítani, hogy vajon minden nap ennyit cipel? De nem merem...
Aztán leszáll, s én nézek utána.
Jobb válla, amin a postástáska súlya ül, legalább 5 centivel lejjebb van, mint a másik.

Gondolatok a térd felől

Napok óta fáj a térdem, és kicsit a derekam meg a bokám is. Nem nagyon, épp csak tudatják, hogy figyelmet kérnek... az ízületek... a mozgás szervei, a test szerkezeti elemei...
Ez gondolkodásra késztet.
Minden mozdulat ezer apró részlet együttes fennállása. És aztán egy újabb mozdulat. Többnyire ezekre nem is kell figyeljek, automatikusan dolgozik a test. S hogy mi kell a mozgás szabadságához és öröméhez? Kapásból rávágnám, hogy a mozgásszervek épsége... de akár csak fázva, vagy fájó gyomorral, feszült idegrendszerrel, gyulladásban lévő légzőszervekkel, nem ugyanaz mozdulni. És még a gondolat símasága, akadálymentessége, szabad áramlása is kell ahhoz, hogy igazán önfeledt lehessen a mozgásom (táncom). Lassan ott tartok, hogy tulajdonképpen minden kell hozzá... az érzelmek, a gondolati szabadság (vagy üresség), a test minden szervének és sejtjének kiegyensúlyozott működése, megfelelő külső-belső állapot.
Minden apró eltérés változást hoz.
Ugyanakkor minden apró eltéréssel, disszonanciával, jelzéssel lehet dolgozni... táncolni.
És ekkor történik (történhet) a csoda: az önfeledt és örömteli mozgás, tánc elfeledteti, áthangolja, éltörpíti és kisimítja az előtte fennálló fájdalmakat, feszültséget, és gyógyít. Akár csak arra a néhány percre, amíg semmi másra nem figyelek, csak a mozdulatok áramlására, de sokszor ezen túl is. Mint ahogy a meditáció is áthangol, az ima is feltölt, úgy a táncnak, az elvárásoktól és görcsöktől megszabadított mozgásnak is van ilyen öngyógyító csodája.
Amikor nem a térdre, hanem az egészre, az egységre figyelek... sőt, nem is figyelek.
Amikor pillanatokra visszaölel a mindenség, a teljesség.
No de mi van akkor, amikor másoknak (közönségnek) táncolunk?

  

a képek illusztrációk, forrás: internet

Mint a test...

...mert ebből értek...
[csak gondolatfoszlányok]

A mai olvasmány... hogy mint a testben, minden sejt és minden szerv fontos, és nincs fontosabb vagy kevésbé fontos, mert együtt lesznek egy egész test, úgy vagyunk együtt mi is. És amelyik szerv távol van, vagy alacsonyabb rendű, épp az igényel több törődést és figyelmet. És nem lehet minden csak fül, hisz akkor hol maradna a látás, és nem lehet minden csak kéz, mert lábakra is szükség van, stb.
És ha az egyik beteg, az egész beteg... és amelyik jól működik, az az egész testet tartja jól.

És azt gondolom, hogy ez igaz minden közösségre... családtól az emberiségig, az összes köztes halmazzal együtt. Mert ha emberként mind Isten teremtményei vagyunk, akkor számomra nem kérdés, hogy mind egy test sejtjei vagyunk, függetlenül attól, hogy ki miben hisz, hova tartozik.
És helye van mindennek - avagy "minden ami van, az azért van, mert szabad lennie". Helye van a közgazdásznak és a művésznek, az orvosnak és az utcaseprőnek, a tanítónak és az áruházi polcfeltöltőnek, stb. És valószínűleg helye van a szegénynek és a gazdagnak is.

De függetlenül attól, hogy valaki az utcán élve, a hideg, az éhezés, az alkohol és a megaláztatások során szűkülő pszichés állapotban létezik, vagy gazdag lelki életű tanító, prédikátor: mind ember vagyunk. Ugyanaz az anyag. És mint egy test, egymásért, egymás segítésére, egymásra utaltságban vagyunk.

Egy "pogány" ismerős gondolata régebbről, hogy aki gazdag, vissza kell fordítson a társadalom épülésére és mások segítésére a javaiból, mert valahol a mások "kárára" lehet ő anyagiakban annyira bővelkedő. Ezt most nem tudom kifejteni, de valahol ugyanerről szól.

stb. stb.
még annyi minden dolgozik belül, de idő szűkében hirtelen csak ennyi...
...test a testben, csepp a tengerben... mind ugyanaz vagyunk...
És ha az egyik beteg, az egész beteg.

Segíts minket egymásra odafigyelnünk!

Hangzár - hamarosan a Bárkán

Amikor a lélekben valami mozdul, de nem vagy képes verbális szintre hozni. Amikor fogalmad sincs, hogyan formálj gondolatot, s szót a belső kavargásból. Míg csak egyre közelebb nem jutsz valami körülhatárolhatóhoz, valami szavakkal jellemezhetőhöz. S rettegsz, mert pontosan tudod: bármit mondasz is, hazug leszel... mert bármi, ami kimondott, már nem ugyanaz, ahogy benned rezdül, s ahogyan igazából van.

De keresel, keresel és körülírsz, hogy mégis kapcsolódni tudj e világhoz. S próbálod, melyik a legközelebbi közelítés...
És eljön a pillanat, amikor a felszínre kell kerülni. A levegő tüdődbe tágul, s minden idegszáladdal megfeszülve kimondod. Kiszakad torkodból a hang. Kiszakad, s szétárad.
Szavakká lettél.
Nem pont úgy, de valahogy mégis megkönnyebbültél. Valamit letettél, rábízva ezáltal a másikra... kezdjen vele amit tud, legjobb szándéka szerint.
Elengedted már.
S most pihegsz, fejet hajtva a sors előtt.
Jöjjön, aminek jönni kell, Te útnak indultál.

Szóló-Duó Fesztivál, jelölő kör

2012. Dec. 10., 19 óra, Bárka Színház

táncolja: Kovács Emese

Pillanatfelvétel

Talán öregszem, és azért -
Talán csak épp mostanra van a testemben annyi tánctréning, hogy így gondoljam -
Talán csak változom - -
Mindenesetre mostanában nagyon tudom élvezni a "táncos" táncot.
A tiszta táncot, ahol a mozdulat kommunikál, összhangban a zenével.
Aminek hatására a tudatalattimba utazhatok -
Az értelem alá -
Testbe, szellembe- -
Talán öregszem, azért.

KezdőPont

Kezd ott, ahol vagy. 

Úgy, ahogy vagy. 

Aként, aki vagy. 

Nincs ennél megfelelőbb kiindulópont. 

L1 Fesztivál - 3. nap

Ismét MU Színház, ismét Fesztivál-nap, újabb előadások.
A befogadáshoz is energia kell... a befogadáshoz is kell egy olyan állapot, ami lehetővé teszi, hogy részt vegyek. Szerda után pénteken.


Ladjánszki Márta: Josha - a portrait

Minden ott kezdődik, ahol valaminek vége van. Minden a legelején, azzal a képpel, amit már a fesztiválfüzetből ismerek. És egy nagyon jóleső női hang... a saját halála alkalmából rendezett partin. Mindennek háttal, mindennek szembe nézve. A világítás és a színpadkép olyan, hogy az az érzésem: mi vagyunk a színpad háttere, és a közönség velünk szemben, valahol a lámpák mögött. A zenész, és a meztelen hölgy nekünk háttal, közvetlen a lámpák előtt, a lámpák felé játszik... azaz felénk játszik - háttal, mégsem úgy, mintha jó helyen ülnénk... [túlragoztam]
A zene átvezet, s visszatér a nő... Josha... vagy az, aki megszemélyesíti őt... már nincs rajta a szőke hajzuhatag: már lecsupaszítva, ám felöltöztetve áll elénk. Fekszik. Mozdul. Ismerős motívumok - mint szavakat egy szótárban, amikor nyelvet kezdünk tanulni. Egy külön világ. Számomra, szavakkal nehezen megragadható, mégis jól körülhatárolható univerzum. Márta világa. Aminek, alkalomról alkalomra, vagy sikerül belépni a kapuján, vagy nem. Ez minden, ami ösztön szintről hozható fel a tudatba, a testbe, s ami a saját tudatalattimba vezet, ha sikerül menni vele. Ez a kapcsolódási felület... valahol, a tudatos alatt derengve.
Hasonló alkatú táncos - kölcsön vett test, kölcsön adott mozdulatok, ugyanolyan elmélyült előadásmód. A lényeg, a részletekben rejlik... és így kibontható. Feltűnés nélkül fokozódik, és szippant egyre mélyebbre... bele... magamba... A zene halad vele, ő a zenével, én velük... majd csönd. A csönd, csak a zaj kontrasztjában értelmezhető. Mint az egyedül levés is a másokkal levés kontrasztjában. Úgy lenni egyedül, hogy nem vagy egyedül - és mégsem magányosan, amikor pedig egyedül... ez is rám van bízva, hogy kibontsam. A két alak együtt, vagy ketten egyedül? És én velük, vagy magammal?
A portré elkészítéséhez a befogadóra feltétlenül szükség van.

Rendezés, koreográfia: Ladjánszki Márta
Előadás: Joanna Lesnierowska, Varga Zsolt
Fény: Tomas Moravek


Daniel Almgrenrecén (SE/PL): Dance (Rafal)

Ki van írva, hogy tánc (Dance (Rafal))... ki van vetítve, csak hogy biztosak lehessünk benne. Aztán bejön a hátsó függönyök közül egy férfi: pocakos, öregedő, renyhe karizmokkal, fűfoltos nadrágban. Mintha a technikus lenne, vagy valaki, akit megkértek, hogy húzza el a függönyt, vigye arrébb a lámpákat... bár a jelenléte zavaróan színpadi... úgy értem, a jelenléte elárulja, hogy mégsem színpadot rendezni jött, hanem előad. Sóhajt. Magamban én is egy hatalmasat, hogy "jaj, mi lesz ez!" - az előítéletek.
Mozgás - ritmus. Légzés - ritmus. Csak ő van, Rafal, és az ő teste, ami egyre inkább betölti a teret. Akkor ez tánc... ha a test csinálja, és a térben van, és ritmust kelt... Vajon milyen lehetett XIV. Lajos, ahogy táncol? - jut eszembe hirtelen a gondolat. De teljesen magával ragad aztán az, ami a színpadon történik... csak egy-egy pillanatra zavar meg, hogy a mozdulat határát a test korlátai adják, de ezt azonnal feledteti az egész folyamat lendülete, ereje. Már verítéktől csillog az arca, a mellkasa... Mások fáradságában van valami perverz esztétikum. Ahogy tanúi vagyunk a folyamatnak, amiben a szemünk láttára fárad el.
Épp azon gondolkodom, hogy mitől tánc valami, és miért nem az... hogy a kaszáláshoz is kell az egész test, ami mozog, ritmust ad, és a folyamatban leizzad, aki csinálja... mégsem tánc. Szóval mi kell még hozzá, amitől azzá válik? Ekkor hörögni kezd... ez nekem nagyon határterület. És ebben a pillanatban, a hörgés és mozgás viccessé válik. Videojáték szimuláció, szinkronhanggal... A harc, az értelemtelenség, a fel sem fogott erőszak groteszk megjelenése. Hogy szuperhősnek képzelem magam, és benne a digitális világban csak lövök és tépek... biztosan nem emberek azok... és különben is: mindenkinek több élete van... Ráadásul én itt, a gép előtt, pocakosan és lustán, mégis szuperhős vagyok, szuper testtel és képességekkel. És nevetünk... rajta, meg a világunkon... Hogy tánc-e, vagy sem, már nem érdekel. Tetszik ez az egyszerű eszköztár.

Koncepció, rendezés: Daniel AlmgrenRecén
Tánc: Rafal Dziemidok

Érik minden mag

Nem AZÉRT csinálni, hogy odafigyeljenek,
hanem ÚGY csinálni, hogy felfigyeljenek.

Időtlen tér - tér nélküli idő

pihennem kell
ma álmomban láttam a kocsim összetörve... először észre sem vettem, hogy az oldala és az eleje be van horpadva, csak később...
túl sok minden van egyszerre
pedig egy nap egy dolog épp elég
folyamatos rohanás, folyamatos koncentrálás, ingerek, folyamatos 100%
pihennem kell

a fesztivál 2. napján nem is voltam... sok volt már az a nap így is
tegnap, a harmadik nap előadásait (Josha és Dance (Rafal)) viszont megnéztem
hamarosan, ha találok egy csepp időt rá, írok is róluk... mert hatottak

L1 Fesztivál - 1. nap

[felvezetés]

Pillanatnyi impresszió, pillanatnyi vélemény... habár egy alvásnyival később, mégis frissen írom, amit hirtelen okoz bennem az élmény... S mint ilyen - pillanatnyi vélemény - biztosan nem állandó. Van, hogy elmélyül, van, hogy megváltozik, de most mindenesetre egy benyomás, egy élmény pillanatnyi lenyomata... jelen véleményem.
Az igazi értékmérőm úgyis az idő. Évek óta követem a Szóló-Duó Táncfesztivál programját, és az L1 Fesztivál eseményeit, és függetlenül minden kritikától és értékeléstől, az jelentett valamit, aminek évek távlatából is van rám hatása. És sokszor bizony éppen az hat mélyebben, amiről a pillanatnyi véleményem lesújtó... ami felbosszantott, amit eluntam, ami nem maradt semleges.

Ez nem kritika. Ez vélemény.
De bármit leírni: felelősség.


Christine Borch (DK/DE): The body that comes
A test, mint téma... örök kérdés egy olyan világban, ahol a test a megjelenítő eszköz, a kommunikáció hordozója. Amihez magam is folyton visszatérek: "Ez az ÉN testem..." de mit kezdek vele, és hogyan?
Nekem valami nagyon hiányzik. Nem tudom a szót rá, hogy micsoda, de nincs ott... Az expozíció, a nyitó kép tiszta, érdekes - majd hirtelen fényváltás, lihegés. Direkt út a transz eléréséhez. Olyasmi, ami előtt (nekem) hiányzik a 'valami'. Persze in medias res szabad kezdeni a lihegéssel, ami aztán remegéssé, rázkódássá, majd hörgéssé alakul, csak mi az ok? Mi az indító erő? Önmagáért az állapotért kezdem csinálni? Tudatmódosulásért, amit most mutatok nektek? Vagy tényleg van valami, ami indít, és ami okoz... és akkor minden következmény, és helye van.
Erős képek, alapvető téma, valódi tudatállapot-változás... valami még sincs ott... az egész előtt...
S valami ötlet, valami inspiráció mégis született bennem általa.

koreográfia és előadás: Christine Borch


CIE József Trefeli (HU/CH): Jinx 103
"Egyedem-begyedem tengertánc, hajdú sógor mit kívánsz? Nem kívánok egyebet, csak egy szelet kenyeret." ... a mantra... a mantrám, évekkel ezelőttről, a Pilis erdejéből... és a gyermekkorból. A szöveg ritmusa, a saját kötődésem, és a kánon, az egymáshoz képest eltolódó ismétlődések lüktetése. Már most szeretem... sőt, már tegnap szerettem, amikor Gáborral, nyolc év után ismét, összefutottunk a MU Színházban.
Ritmus és rítus... játék és virtus... improvizáció, keretek, szabadság.
Az elején a szalaggal való "játék" is előhív olyan képeket bennem, ami még a gyerekkor része... nagyon egyszerű, és nagyon működik... nekem. Mint ahogyan a körben ültetett nézők viszonya, amitől megjelenik valami közösségi rezgés, valami, ami velem is történik, aminek éppúgy a részese vagyok...
megint nem találom a szavakat...
Két srác, azonos gyökerek... legényes, hajdau, ritmus, strukturált improvizáció, mai nyelven kimondva...
Ketten, ugyanazt, egyszerre. Együtt. Két bravúros 'hangszer', két nagyon jó 'zenész' birtokában. Igen, a test, már megint... És most a zihálásnak is van 'értelme', oka... úgy van kihangosítva, témává téve egy-egy pillanatra, hogy szerves része a folyamatnak.
Hát így... valahogy.

koreográfia és tánc: Trefeli József és Varga Gábor


Nanohach (CZ): Suna No Onna (Sand woman)
Élőlény... ÉLŐ LÉNY... és természet. A viszony, amiben mi vagyunk porszemnyi közjátékok, sodródva egy hatalmas erőtérben. És alkalmazkodva, amennyire bírunk. Alázat, puhaság, élet. Nem szégyen meghajolni, nem szégyen gyengének lenni... önmagunkban. Az élet terve íródik, s mint olyan folyton újul, pereg, változik... és erős. Az ÉLET ereje: messze meghalad minden egyéni erőnket. Ebben a homoksivatagban nem számít, mely porszem kicsoda... a homoktömeg maga él.
Modern sámánok egész este... három különböző formában. Ismétlés, ismétlés, folyamat... valami mindig változik a létezésben, az ugyanolyanságban. Amikor elfárad, és jólesik. Amikor hálás vagyok neki érte.
Izgalmas világítás, finom, ugyanakkor erős előadásmód... két FÉRFI után egy NŐ a színpadon. Valódi női energiákkal, anélkül, hogy erőltetve volna a nő-ség. Mert az 'élőlény' aztán 'női lény' lesz a szemünk láttára... pusztán azáltal, hogy jelen van, hogy mozdul, hogy létezik. Sem elrejtve, sem kierősítve nincs a nem... s így gyönyörű... a test, már megint, mely az élet hordozója egyben. Ennek a körforgásnak van olyan lírája (számomra), ami valahol mélyebb és őszintébb hangot rezdít meg, mint bármilyen 'nagy művész' bármilyen 'nagy művészete'.

koncepció, koreográfia, tánc: Lea Švejdová
árnéyk-ember: nem tudni kicsoda

ARTEmNOSteR [Határátlépés]

" [...]
50,3 kg… mezítelenül, 13:25-kor. Éhesen, zsigerig fáradva…

Határátlépés.

Mert minden változás krízis… 
Előrelépés (elmozdulás)… igen, ebben benne rejlik a konfliktus.

És mégis: kié a TEST?
[...]"

Borbély Viktor és Jobbágy Bernadett videoinstallációja szöveggel a Szíverősítő c. tárlaton
2012. szept. 15-én, szombaton, a Dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézetben (18 órától)

cím nélkül - Tinnyén

Mint légy a leves körül,
köröz bennünk az aggság esszenciája.
Csak távolból békés a legelő tehén.

Bodor szél fúj vad gondolatot,
míg szülővé érik bennünk a vér.
Érzékelésünk csápja felragyog.

A testben, ami sejtés még lehet,
most kiárad - drága ösztön!
Tóba cseppenő halhatatlanság.


[tai chi tábor, Tinnye, megadott szavak alapján]

Töredékek a délutánból

csak írni... sárga zsírkrétával csíkokat, bele a kacagásba
lassan gördülő testek, lehelet-finom érintésben
anyává válni a térben, sárga zsírkrétával
szavak és kopogás
Viktor keze a gömbölyödő pocakon - képzelt valóság
életre hívott életek
...
tartjuk az álomból ébredés fókuszát
tartjuk a teret
keresztül szelve a kört, kivinni valamit magammal
beletenni
...
amióta sokszor jó, azóta néha fáj
amióta jó, azóta fáj
ami jó, az fáj
veszélyes játék a szavakkal
izomláz és görcs... valami kis vér
nem átlátszó a test
nem joghurtos-pohár
...
belehallgattam a válladba,
s fülem nyoma a karodra tapadt
valami bugyog a tudatalattiból
...
helyükre kerülnek az emlékek
táncolva velük, maguktól elvarródnak a szálak
...
magunkra ismerés mások által
"kellett az idő, hogy az értelmetlen szintre
visszaengedjem a megfogalmazást"
...
lépések, járás
a gravitáció ellen nem szívesen küszködik a test
...
csak azt tudom, amit már ismerek
...
láthatatlan szín
elmondhatatlan szó
érezhetetlen érintés
-tlan -tás
...
a valamiben bent-levés kerete
"azzal épül ki a bizalom, hogy hagytok engem
saját lépésekkel haladni"
...
helyre kerülés

Halálpontok a jelenbe

[sűrítmények Shakespeare Rómeó és Júlia
5. felvonásának szavai alapján;
Hudi László színházi workshop
2012. febr. 4-5.]

Füttyents semmiházi!
Ünnep van -
utolsó lobbanás.


Őrült vagyok, dicső tündér,
vaksi koponyáknak
uzsorása.


Halott temet -
Huncut hüvelyed
egyadta vér.


Magam megyek,
élőhalott révész,
enmagam ellen kihívva.


Hol nyomor csontig lerágta,
szívembe csúszott az üresség.


Szerelemmel gyilkolta
koldusi szeretet.
Hajnali ágyunkból ébredő.


Ez a világ nem barátod.
Törvényét hát szegd meg,
s életet végy rajta.


Legyilkolt ifjú ember
jóllakott, ronda bendőkben.

Vágy a beteljesülésre

[élmény egy előadásról - belülről]

Vágy a beteljesülésre... az extázisra.
És az odáig vezető út.
Megannyi változás, és a változással járó fájdalom, lemondás. Hogy születni tudjon valami új - elengedni tudni a régit, ami volt, amit kinőttünk.
Alázat.
Hiszen "az ember nem a legszebb állat, hanem az állat legszebb álma! És ez az álom még befejezetlen..."
Változunk. Átalakulunk.
Keressük a beteljesülést.
Hogy szárnyalni tudjunk, akár csak napokig, percekig...
"Vállalni kell a lemondást, mert a lemondás az ünnep feltétele; a bábállapot bénultságát, mert ez a szárnyak feltétele."
Vágyunk. S változunk.
Ez így természetes.

fotó: Tankó Barnabás; 2012, Szkéné

A páratlanság némasága

BUTI – Ördöglakat, 2011. december 22.

Megjelent az Egy, és mozdulni kezdett… s mozgásával megteremté a sokaságot.

A sokaságot, mely egynemű, s egyetlen pólusával izeg-mozog szüntelen.

Majd megjelent a második pólus, mely hasonlítani próbál. Hasonlítani… (mekkora tévedés!)

És a pólusok keveredtek…  

S e pólusok találkozásának feszültsége mégis maga a nyugalom. A szüntelenül meg nem állás, folyton változó nyugalma. S elpihenés.

A sokaságról ismét leválik az Egy…

Páratlanul. A páratlanság némaságával… nem fájdalom ez, s nem is magány. A páratlan számokban rejlő önkéntelen feszültség természete, mely teremteni vágyik.

A páratlanság ösztön: hogy létrehozzon, legalább még egyet, maga mellé… a megnyugvást.

Ez az Egy álma… az álmunk… hogy „körökké kötődjünk sokakkal, növekvő térré válva”[1]. Ám a káprázatokon és álmokon túl, mégiscsak marad az Egy… az álmodó… aki teremt. S keresi az „extázisát, a beteljesülését… mert ez az álom, még befejezetlen”[2].

 

fotó: Fekete Attila; http://www.fattila.hu/egyeb/lakat/

Adva van egy jó mozgású fiú, aki tele van érzéssel. Egyszerre erős, egyszerre lágy. És adva van egy csapat kíváncsi srác, aki hasonlítani próbál. Adott emellett egy sor ember, aki hangjával atmoszférát képes teremteni, s adott egy nagyon finom kapcsolódás. És születik valami.

Még mindig szeretek férfiakat (…jelen esetben fiúkat…) nézni a színpadon… ha őszintén hagyják, hogy azok legyenek, akik. És még mindig Balázs a kedvencem… éppen ezért… mert ő úgy hasonlít, hogy nem hasonlít, pusztán önmagára. S így belőle a kar-rázás egyszerű gesztusa úgy rázkódik kifelé, mint valami ősi rítus (magától értetődő erő), amivel hegyet lehet megmozdítani.

És jön egy lány, aki mindenkinél inkább hasonlítani szeretne. Ezért képes megtagadni női voltát (lányságát) is, és feledni az atmoszférát, ami árad. Elfelejt kapcsolódni egy belülről fakadó, ösztönös áramlás természetességébe (amit ez esetben az énekesek teremtenek). A belőle induló lány-csapat is erőtlen marad: nincs tiszta, női energiájuk, de természetszerűleg a férfi dinamizmus sincs úgy jelen. Csak számolnak, és hasonlítani akarnak, de már nem tudni pontosan, hogy mihez.

S felvillanásnyi időkre születik csupán…

Majd törvényszerűen összekeveredik fiú és lány… gyermek és gyermek. És elkezd érződni a páratlanság. Hogy végül maradjon az Egy… aki adva volt, aki a teremtés folyamatát elindította. Akihez többnyire hasonlítani vágyunk, s néha hisszük is, hogy tudunk.

Páratlanul. Végtelenül páratlanul vagyunk, egymás között is. És ajándék a pillanat, amikor kapcsolódni tudunk egymáshoz… egy máshoz, aki rajtunk kívül áll. Ünnep.

---

[1] Rilke

[2] Élőkép Színház: Lepkévé válás – Konspiráció c. darab szövegéből

video: http://www.youtube.com/watch?v=qLFU1lfH8Dk