L1 Fesztivál - 3. nap

Ismét MU Színház, ismét Fesztivál-nap, újabb előadások.
A befogadáshoz is energia kell... a befogadáshoz is kell egy olyan állapot, ami lehetővé teszi, hogy részt vegyek. Szerda után pénteken.


Ladjánszki Márta: Josha - a portrait

Minden ott kezdődik, ahol valaminek vége van. Minden a legelején, azzal a képpel, amit már a fesztiválfüzetből ismerek. És egy nagyon jóleső női hang... a saját halála alkalmából rendezett partin. Mindennek háttal, mindennek szembe nézve. A világítás és a színpadkép olyan, hogy az az érzésem: mi vagyunk a színpad háttere, és a közönség velünk szemben, valahol a lámpák mögött. A zenész, és a meztelen hölgy nekünk háttal, közvetlen a lámpák előtt, a lámpák felé játszik... azaz felénk játszik - háttal, mégsem úgy, mintha jó helyen ülnénk... [túlragoztam]
A zene átvezet, s visszatér a nő... Josha... vagy az, aki megszemélyesíti őt... már nincs rajta a szőke hajzuhatag: már lecsupaszítva, ám felöltöztetve áll elénk. Fekszik. Mozdul. Ismerős motívumok - mint szavakat egy szótárban, amikor nyelvet kezdünk tanulni. Egy külön világ. Számomra, szavakkal nehezen megragadható, mégis jól körülhatárolható univerzum. Márta világa. Aminek, alkalomról alkalomra, vagy sikerül belépni a kapuján, vagy nem. Ez minden, ami ösztön szintről hozható fel a tudatba, a testbe, s ami a saját tudatalattimba vezet, ha sikerül menni vele. Ez a kapcsolódási felület... valahol, a tudatos alatt derengve.
Hasonló alkatú táncos - kölcsön vett test, kölcsön adott mozdulatok, ugyanolyan elmélyült előadásmód. A lényeg, a részletekben rejlik... és így kibontható. Feltűnés nélkül fokozódik, és szippant egyre mélyebbre... bele... magamba... A zene halad vele, ő a zenével, én velük... majd csönd. A csönd, csak a zaj kontrasztjában értelmezhető. Mint az egyedül levés is a másokkal levés kontrasztjában. Úgy lenni egyedül, hogy nem vagy egyedül - és mégsem magányosan, amikor pedig egyedül... ez is rám van bízva, hogy kibontsam. A két alak együtt, vagy ketten egyedül? És én velük, vagy magammal?
A portré elkészítéséhez a befogadóra feltétlenül szükség van.

Rendezés, koreográfia: Ladjánszki Márta
Előadás: Joanna Lesnierowska, Varga Zsolt
Fény: Tomas Moravek


Daniel Almgrenrecén (SE/PL): Dance (Rafal)

Ki van írva, hogy tánc (Dance (Rafal))... ki van vetítve, csak hogy biztosak lehessünk benne. Aztán bejön a hátsó függönyök közül egy férfi: pocakos, öregedő, renyhe karizmokkal, fűfoltos nadrágban. Mintha a technikus lenne, vagy valaki, akit megkértek, hogy húzza el a függönyt, vigye arrébb a lámpákat... bár a jelenléte zavaróan színpadi... úgy értem, a jelenléte elárulja, hogy mégsem színpadot rendezni jött, hanem előad. Sóhajt. Magamban én is egy hatalmasat, hogy "jaj, mi lesz ez!" - az előítéletek.
Mozgás - ritmus. Légzés - ritmus. Csak ő van, Rafal, és az ő teste, ami egyre inkább betölti a teret. Akkor ez tánc... ha a test csinálja, és a térben van, és ritmust kelt... Vajon milyen lehetett XIV. Lajos, ahogy táncol? - jut eszembe hirtelen a gondolat. De teljesen magával ragad aztán az, ami a színpadon történik... csak egy-egy pillanatra zavar meg, hogy a mozdulat határát a test korlátai adják, de ezt azonnal feledteti az egész folyamat lendülete, ereje. Már verítéktől csillog az arca, a mellkasa... Mások fáradságában van valami perverz esztétikum. Ahogy tanúi vagyunk a folyamatnak, amiben a szemünk láttára fárad el.
Épp azon gondolkodom, hogy mitől tánc valami, és miért nem az... hogy a kaszáláshoz is kell az egész test, ami mozog, ritmust ad, és a folyamatban leizzad, aki csinálja... mégsem tánc. Szóval mi kell még hozzá, amitől azzá válik? Ekkor hörögni kezd... ez nekem nagyon határterület. És ebben a pillanatban, a hörgés és mozgás viccessé válik. Videojáték szimuláció, szinkronhanggal... A harc, az értelemtelenség, a fel sem fogott erőszak groteszk megjelenése. Hogy szuperhősnek képzelem magam, és benne a digitális világban csak lövök és tépek... biztosan nem emberek azok... és különben is: mindenkinek több élete van... Ráadásul én itt, a gép előtt, pocakosan és lustán, mégis szuperhős vagyok, szuper testtel és képességekkel. És nevetünk... rajta, meg a világunkon... Hogy tánc-e, vagy sem, már nem érdekel. Tetszik ez az egyszerű eszköztár.

Koncepció, rendezés: Daniel AlmgrenRecén
Tánc: Rafal Dziemidok

L1 Fesztivál - 1. nap

[felvezetés]

Pillanatnyi impresszió, pillanatnyi vélemény... habár egy alvásnyival később, mégis frissen írom, amit hirtelen okoz bennem az élmény... S mint ilyen - pillanatnyi vélemény - biztosan nem állandó. Van, hogy elmélyül, van, hogy megváltozik, de most mindenesetre egy benyomás, egy élmény pillanatnyi lenyomata... jelen véleményem.
Az igazi értékmérőm úgyis az idő. Évek óta követem a Szóló-Duó Táncfesztivál programját, és az L1 Fesztivál eseményeit, és függetlenül minden kritikától és értékeléstől, az jelentett valamit, aminek évek távlatából is van rám hatása. És sokszor bizony éppen az hat mélyebben, amiről a pillanatnyi véleményem lesújtó... ami felbosszantott, amit eluntam, ami nem maradt semleges.

Ez nem kritika. Ez vélemény.
De bármit leírni: felelősség.


Christine Borch (DK/DE): The body that comes
A test, mint téma... örök kérdés egy olyan világban, ahol a test a megjelenítő eszköz, a kommunikáció hordozója. Amihez magam is folyton visszatérek: "Ez az ÉN testem..." de mit kezdek vele, és hogyan?
Nekem valami nagyon hiányzik. Nem tudom a szót rá, hogy micsoda, de nincs ott... Az expozíció, a nyitó kép tiszta, érdekes - majd hirtelen fényváltás, lihegés. Direkt út a transz eléréséhez. Olyasmi, ami előtt (nekem) hiányzik a 'valami'. Persze in medias res szabad kezdeni a lihegéssel, ami aztán remegéssé, rázkódássá, majd hörgéssé alakul, csak mi az ok? Mi az indító erő? Önmagáért az állapotért kezdem csinálni? Tudatmódosulásért, amit most mutatok nektek? Vagy tényleg van valami, ami indít, és ami okoz... és akkor minden következmény, és helye van.
Erős képek, alapvető téma, valódi tudatállapot-változás... valami még sincs ott... az egész előtt...
S valami ötlet, valami inspiráció mégis született bennem általa.

koreográfia és előadás: Christine Borch


CIE József Trefeli (HU/CH): Jinx 103
"Egyedem-begyedem tengertánc, hajdú sógor mit kívánsz? Nem kívánok egyebet, csak egy szelet kenyeret." ... a mantra... a mantrám, évekkel ezelőttről, a Pilis erdejéből... és a gyermekkorból. A szöveg ritmusa, a saját kötődésem, és a kánon, az egymáshoz képest eltolódó ismétlődések lüktetése. Már most szeretem... sőt, már tegnap szerettem, amikor Gáborral, nyolc év után ismét, összefutottunk a MU Színházban.
Ritmus és rítus... játék és virtus... improvizáció, keretek, szabadság.
Az elején a szalaggal való "játék" is előhív olyan képeket bennem, ami még a gyerekkor része... nagyon egyszerű, és nagyon működik... nekem. Mint ahogyan a körben ültetett nézők viszonya, amitől megjelenik valami közösségi rezgés, valami, ami velem is történik, aminek éppúgy a részese vagyok...
megint nem találom a szavakat...
Két srác, azonos gyökerek... legényes, hajdau, ritmus, strukturált improvizáció, mai nyelven kimondva...
Ketten, ugyanazt, egyszerre. Együtt. Két bravúros 'hangszer', két nagyon jó 'zenész' birtokában. Igen, a test, már megint... És most a zihálásnak is van 'értelme', oka... úgy van kihangosítva, témává téve egy-egy pillanatra, hogy szerves része a folyamatnak.
Hát így... valahogy.

koreográfia és tánc: Trefeli József és Varga Gábor


Nanohach (CZ): Suna No Onna (Sand woman)
Élőlény... ÉLŐ LÉNY... és természet. A viszony, amiben mi vagyunk porszemnyi közjátékok, sodródva egy hatalmas erőtérben. És alkalmazkodva, amennyire bírunk. Alázat, puhaság, élet. Nem szégyen meghajolni, nem szégyen gyengének lenni... önmagunkban. Az élet terve íródik, s mint olyan folyton újul, pereg, változik... és erős. Az ÉLET ereje: messze meghalad minden egyéni erőnket. Ebben a homoksivatagban nem számít, mely porszem kicsoda... a homoktömeg maga él.
Modern sámánok egész este... három különböző formában. Ismétlés, ismétlés, folyamat... valami mindig változik a létezésben, az ugyanolyanságban. Amikor elfárad, és jólesik. Amikor hálás vagyok neki érte.
Izgalmas világítás, finom, ugyanakkor erős előadásmód... két FÉRFI után egy NŐ a színpadon. Valódi női energiákkal, anélkül, hogy erőltetve volna a nő-ség. Mert az 'élőlény' aztán 'női lény' lesz a szemünk láttára... pusztán azáltal, hogy jelen van, hogy mozdul, hogy létezik. Sem elrejtve, sem kierősítve nincs a nem... s így gyönyörű... a test, már megint, mely az élet hordozója egyben. Ennek a körforgásnak van olyan lírája (számomra), ami valahol mélyebb és őszintébb hangot rezdít meg, mint bármilyen 'nagy művész' bármilyen 'nagy művészete'.

koncepció, koreográfia, tánc: Lea Švejdová
árnéyk-ember: nem tudni kicsoda

L1 Fesztivál - coming soon

jövő hét szerdától vasárnapig (szept. 19-23.) L1 Fesztivál, sok-sok előadással, beszélgetéssel, workshoppal

részletes program: itt

kapcsolódó program - hogy beszélni is tudjunk arról, amit látunk (Talking Through V4 és Dance Script): itt

L1 Fesztivál - ülepedő gondolatok

2011.09.27.

Fesztivál, sok élménnyel, sok darabbal, sok kísérő programmal....
Éreztem, ahogy fáradok... ahogy telítődik a befogadó is.
Képtelenség elkerülni, hogy ne hassanak bennem egymásra az egymás után látott darabok...
nehéz egyet-egyet teljesen függetlenül megélnem.
Mindig kontextusba kerül... (a bennem lévő ismeretek, az az napi hangulatom, az előtte látottak, stb. kontextusába) ezért sosem tudja két ember egyformán nézni ugyanazt a darabot (valóságot).
S vajon a darabra emlékszel, vagy a saját reakcióidra? (mikor mire...)
Az első vetkőzés még érdekel, a harmadik már bosszant... az első provokációt még helyén valónak érzed, a többediket már unod... határfeszegetések után jóleső a szórakoztatás, szórakoztatásból egy idő után kilépnél valami durvább felé.

Szerintem aki akart, talált inspirációt, szórakozást, kérdésfelvetést is magának.
Aki akart, kérdezhetett, s aki akart, talán még válaszokat is kapott.

S hogy ki mire emlékszik majd, azt az idő meghozza... (pl. Barbara Fuchs szoknyás szólójára, még évekkel ezelőttről, a Szóló-Duó Fesztiválról...)
Aztán ülepszik, beépül, és megyünk tovább.... "eat it - digest it - and shit it out".

L1 Fesztivál - 5. nap

2011.09.25.

Chris Leuenberger (Svájc) – Masculinity

sok mindent írtam… de azt hiszem, nem lényeges, hogy miket

én öncélúnak éreztem őt

pedig ahogy indul, a földön fekvős, telefont nézős monológgal, még érdekes volt… vagy egy percig… aztán már nem tudtam figyelni rá, már nem érdekelt

sőt, utólag az a rész is tetszik, ahol a mozgások egymásba transzformálódnak (kicsit, Agata szólójára emlékeztet, csak ott az absztrakt képek transzformálódtak, itt meg a férfias tevékenységek sztereotípiáinak sora, mozgáson keresztül, repetícióval utaztatva az átváltozást)  – sajnos eddigre már kellően mérges voltam rá, hogy ne tudjak figyelni

értem, hogy határok feszegetése, értem, hogy kortárs művészet… de ez terápia, ezt miért kell végignéznem? (imitált kapálás, imitált fizikai munkák sora – tényleges fáradás… a Faifai darabja jut eszembe: „Kelj fel! Menj dolgozni!”  - azt érzem, hogy mindenkinek hasznosabb volna, ha igazából kaszálna… és valószínűleg akkor nem is volna kérdés, hogy mit jelent férfinak lenni…)

vége… azaz mégsem, mert itt éles váltással, szinte civilként mondja el Chris, hogy mindig is az volt a vágya, hogy sírni tudjon a színpadon… ezért  megkér valakit a közönségből, hogy pofozza őt…

Gábor megy ki elsőnek…  csak áll, és pofoz… kérésre

ez még mindig a kontrollról szól, hogy akkor üss, amikor kérlek

s persze amikor már majdnem sír, akkor nem kéri a következő pofont

nem merek kimenni… azt érzem, hogy addig ütném, amíg… nem tudom, félek, hogy kiszabadulna az eddig belém gyűlt agresszió, és kérés nélkül ütném…

a művészet tényleg provokáció?
a provokáció tényleg művészet?

az az érdekes, hogy ha azt mondom: ez egy performance volt, akkor végül is tetszik… de ha ez egy színházi előadás (amire jegyet vettem), akkor nem… akkor haragszom rá

a címke ennyit számít? vagy már én is kezdek kategóriákban gondolkodni?

control and out of control

Debris Company: Tomas Nepsinsky és Daniel Racek (Szlovákia) – [So Fa:]

egyszerűen jólesik

nem lineárisan gondolkodom, nem narrálom magamban, csak hagyom, hogy jólessen
és teljes lényemmel örülök, hogy két pasit látok a színpadon, és hogy az egyáltalán nem kérdés, mitől férfiak ők, mert minden rezdülésükben azok

egy idő után azt érzem, hogy teljesen hasonlóan van szerkesztve, mint a Julival csinált Vagy c. duónk… persze ők klasszisokkal képzettebb táncosok, meg gyakorlott színházi emberek, de valahogy nekem mégis ez ugrott be

volt csendes intró, „póz”-ba zuhanás, zene (!), kb. a néma monológ/absztrakt saját test pakolós rész, a „járkálós”, és a végén Tomas-nak még egy relévé-n táncolt szólója is volt...

hogy mindketten/megannyian járjuk az utat, és van, hogy találkozunk... leginkább a közösen megélt helyzetekben, vagy olyan állapotokban, ami mindkettőnknek ismerős

alig hiszem el... de jólesik a párhuzam

és inkább csak hagyom, hogy jólessen

és hálás vagyok, hogy ők zárják az estét, és a fesztivált

az emberek többnyire azzal szeretnek beszélgetni, akivel „egy húron pendülnek”, akivel hasonló gondolataik vannak, akivel általában egyet tudnak érteni

lehet, hogy ugyanerről van itt is szó

hogy azzal tudok együtt rezegni, akivel van "közös állapotom", akivel "egy nyelvet beszélünk"

és más meg mással tud, természetesen...

hallom a bárpultnál, hogy volt, akinek épp fordítva tetszettek a dolgok: hogy Chris szólója nagyon, és ez maximum csak félig… hogy ez nem is volt kortárs darab... ohh, jaj!

szerencsére különbözünk

én mindenesetre Danielt és Tomast megjegyzem magamnak

L1 Fesztivál - Małgorzata Haduch workshop 2

Izomlázam van, és lenyúztam a bőrt egy pár helyen magamról... de megérte.

csak egy pár gondolat... something to bring home:

uncharge by releasing
recharge by receiving

"Take the apple from the tree - eat it - digest it - shit it out - give it to Mother Earth - and find new energy out of it!" [David Zambrano]

You have to go somewhere!

L1 Fesztivál - 4. nap

2011. 09.24.

Małgorzata Haduch workshop

Flying low and passing through

flying low... a David Zambrano által kifejlesztett technika, Małgorzatán átszűrve

csúszások, spirál, föld

a földbe be és a földből ki

gathering - sending... énekeljük a mozdulatokat

és egy kis nyelv-teszt: mindenki a saját anyanyelvén énekli a mantrát...

van szlovák, cseh, lengyel, magyar, japán, és svéd résztvevő is

mini Bábelünk a tér

aztán visszatérünk a közös nyelvhez: gathering - sending

és az énekkel összhangban puhul el, és nyúlik végtelenbe a test

ez aztán egészen odáig fokozódik, hogy spirális leszállópályán ráfutva landolunk, földre csúszva

gyors egymásutánban, több oldalról

Mother Earth... ölelem a teret

majd fél kézen vissza, spirál hátra, fel, futás

ezzel játszva, egymást érezve, egymás útjaira csatlakozva

ez már kicsit passing through 

ami aztán az nap második felében jellemző ránk

we're passing through each other 

sosem egyenes, mindig spirál

sosem ütközik, mindig pördül

sosem tétova, mindig útja van

sosem önmagában, mindig másokon keresztül

járjuk az utat

mitől lesz érdekes egy ilyen egyszerű rendszer? 

mitől él a séta, a futás?

mitől válik csoporttá a sok ember?

vége...

még jólesik a térben maradni

még nem akarjuk eldobni

holnap még találkozunk

L1 Fesztivál - 3. nap

2011.09.23.

Csak a kiállításhoz kapcsolódó performance-ról van élményem... arról viszont egészen közelről. Tulajdonképpen a másik nézőpontból.

Ugyanis Noémi helyett most én csatlakoztam Lakat Andihoz, Oliver Mayne-hez és Varga Zsolthoz.

Ez ma a második eset, hogy az eddigi határaimon átlépek... és még nincs vége a napnak.

A test viszont törékeny... s percekkel a performance előtt is történhet olyasmi, amit nem kívánunk... 

egymásra hullunk... fáj...

ijedtség...

bűntudat...

Vannak dolgok, amik ha megtörténtek, már nem tudjuk visszacsinálni.

fotó: Kozár Edit

L1 Fesztivál - 2. nap

2011.09.22.

Lengyel nap

Agata Maszkiewicz – Polska

Videók sportbalesetekről… vicces és egyáltalán nem vicces balesetek sora.

Aztán egy atléta lány a színpadra esik, összetörve… és itt indul a tánc. Vagyis a test furcsa helyzetekbe hozatala, törése, és szinte észrevehetetlen alakváltozások egyik formából a másikba. Olykor hirtelen helyváltoztatás, és a forma-kreálás folytatódik tovább… az arcát, még mindig nem mutatta.

Feláll, kimegy, behoz egy mikrofont.

Eleven, szép arc, sugárzó mosoly – tökéletes ellentétben a sportbalesetekkel. Vicceket kezd mesélni.

Aztán videóról, egy stadion előtt, a lány arca animációként szól hozzánk.

Megint valóság,

„I should’ve keep on doing sport?” – hangzik el a kérdés, és indul vele a mozgás ismét. Központból, rendkívül sokáig. Egy hosszú, és lehetőleg érzelemmentes szex-party mozdulatai, a végtelenségig ismételve, hogy már feloldódik jelentésük, és csak a test vibrálása marad. Egy Regina nevű, junior úszó ismerősömre emlékeztet az arc.

Sort – szex – sport.

A sport veszélyes (ld. videók), de mi van a szexel? Szex a sport helyett? Hmmm… Bár a viccek tanulsága szerint az elefánttal azért itt is vigyázni kell. Kardio-aerob edzés, napi hányszor, hogy profi legyél?

Malgorzata Haduch – Safe zone

Kíváncsi voltam rá, nagyon, hiszen a hétvégén megyek Malgorzata kurzusára.

De – talán épp a nagyfokú várakozás miatt – inkább csalódás volt.

Igaz viszont, hogy nagyon jó ötletek voltak benne, vagyis végső soron mégiscsak inspirált a szóló. A Jan Cybis által megálmodott fények használata mindenképp izgalmas. Legjobban a legutolsó jelenet tetszett, ahogy a hátulról érkező fényben halad hátra az addigra ruhátlan táncos, és így folyamatosan változik a testére eső világítás, míg végül eltűnik a színpad hátulsó sötétjében… gyönyörű záró kép.

Anna Steller – Delia

With Jacek Krawczyk

Absztrakt, geometrikus és lassú. Balett – kung-fu… az ’50-es ’60-as évek minimalista zenei világában.

Egy idő után helyezkedem a széken. Vladka jut eszembe, szerintem neki tetszene, ő szereti az absztrakt mozgást. Helyezkedem… körbenézek… néhányan körülöttem szintén helyezkednek. A helyezkedés, biztos jele az unalomnak.

Fejvakarás, semmi…

0-1-1-0-1-0-0-1-1-1-0-…

Üres – tele – tele – üres - …

Ennyire nem vagyok egyszerű, ennyire nem vagyok zen…

Azt várom, mikor fog kimenni valaki. Pedig hihetetlenül precíz. Érzem, hogy profi, csak…

Úgy érzem magam, mint a gyerek a templomban, aki nem érti mi van, ezért fészkelődik.

A sziluettes részt el tudom képzelni egy vj-szettben… néhol begyorsítva, néhol meglassítva…

Absztrakt, kinetikus szobrok, bábúk mozgása a térben, bizonyos rendszerben, lecsupaszítva.

Miféle kapcsolat van e 2 ember között? Csak olyan, mint a függöny és a fal között?

Kapcsolat függöny és fal között –

Betű és papír között –

Fura… az unalom egy pontján túl egy csomó asszociáció bukkan föl.

És a mellettem ülő srác fejében is.

Persze, zen, üresség.

Üresség kell előbb, hogy valami beköltözhessen.

Lehet, hogy ezt is meg kell tanulni „szeretni”.

L1 Fesztivál - 1. nap

2011. 09. 21.

La Intrusa Danza (Catalonia/Spain) – Tame Red

Kicsit késve érkeztem, az elejéről épp ezért lemaradtam. Már a pajzs két oldaláról kommunikált a két táncos éppen, amikor bekapcsolódtam az eseményekbe.

Messziről látszik, hogy nem ma kezdték. És valahogy az is, hogy nem magyarok.

A test súlyos, a mozdulat a földből gyökerezik, és a másik segítségével kúszik felfelé. Tetszik a dinamikája, a súlya, az érettsége… tetszik, hogy nem fiatalok, hogy nem vékonykák, hogy nem akarnak lenyűgözni – gondolom, de aztán mégis lenyűgöznek.

15 év közös munkája… közös múltja. 15 év súlya és egymást emelése.

A fesztivál-füzetben csak később olvasom az előadáshoz írt szöveget. „Ha elmozdítod a testemet, a hegyet kell elmozdítanod. … És el kell mozdítanod anyámat, apámat, és ezt az embert is. … El tudod mozdítani ezt az ígéretet? El tudod mozdítani azt, ami szent volt? … Az örök magányról beszélek! El tudod mozdítani mindezt?”  Csak kiragadtam a szövegből néhány mondatot, de az egészet érdemes elolvasni. Gyönyörű… Költészet volt Virginia García és Damian Muňoz duójában, és ott volt ez az egymásban gyökerezés, ez az együtt menés minden nehézséggel és szárnyalással együtt.

Azon töprengek, már nem először, hogy a hely, ahonnan jövünk mennyire rányomja bélyegét a gondolkodásunkra. Ettől egyedi, ettől megismételhetetlen. És ettől nem lesz soha ugyanaz, mint a csapongás. Hogy ha választasz egy utat, akkor az összes többit nem választottad. Ha valahol gyökeret versz, akkor sehol máshol nem vertél gyökeret. Ha választasz egy társat, akkor az összes többit nem választottad. És mégis micsoda mélység van a kitartásban, a gyökerekben, az egy-úton levésben. Köszönöm!

Jackie Brutsche (Svájc) - The Mustache Princess

One woman show… szerintem a javából. Amolyan Mia Wallace energiáikkal, kicsit a Pulp fiction-t idézve meg számomra az elején (ami magából Jackie-ből fakad, azt hiszem). A show-bizniszből és csillogó felszínből való kiábrándulás… vagy az önmagunkra találás stációi. What you can do all by your own.

És Istentől sem lehet ám a végtelenségig kérni, mert előbb-utóbb számot cserél, és nem veszi fel nekünk a telefont…. „The number, you have dialed, is not in use at the moment.”

Magával ragadó előadói kiállás, apró - és nem is olyan apró - gegekkel (pl. Isten szájába adva: Ohh, my god! Jesus Christ!). És a játék az arccal, a hanggal, a testtel.

Az arc, amikor a narrátor, vagyis a „one woman” beszél, hihetetlenül élő, aktív, meglepő – aztán a „pop princess” már a csillogó maszk mögé bújtatva, gépi hangon affektálva, természetesen play back-ről. Saját készítésű manager, stylist, pszichológus, szerető, műsorvezető és New York-i „artist”, a díszletbe csomagolva… de mindez vajon mennyire valóságos? Mikor tudja meg végre Tiffany, mit is akar kezdeni valójában magával?

És ki mikor tudja vajon letenni, hogy mások mit szeretnének kezdeni az ő életével?

Vagy ki hogyan tud a sublót fiókjaiból kimászni?

Hogy most színész, zenész, díszlettervező, mozgás-művész, dramaturg – ugyan, kit érdekel? Van egy produkció, van egy alkotó, aki nehezen illeszthető bármelyik fiókba, kategóriába bele… akin szintén érezni, hogy nem ma kezdte, és azt is, hogy rock-zenészi énjéből kifolyólag egészen máshogy kommunikál a közönséggel, mint az a hazai színházi világban megszokott. Én egy életre elraktároztam. Köszi Jackie!

Dominik Grünbühel (Austria) – I am the mockingbird

Loop, vagyis egy on-going performance, videóval és élő előadóval, akik tulajdonképpen egymással alkotnak duót. Dominik on screen és Dominik in reality. Megint egy előadó, aki zenész is, táncos is, és vizuális intermédia-művész. A magam részéről szívesen láttam volna többet a mozgásos oldalából, mert az a kevés, amit mutatott, nagyon tetszett.

Különös hangulatot teremtett ez a folyton újra kezdődés. Halál, vég és újra kezdődés… de az egész mindig ugyan úgy, mindig ugyanaz. Első ránézésre legalábbis.

Aztán kijöttem néhány kör után a büfébe, Kovács Katára még rápillantani, hogy hol tart éppen a mai napi performance (Napról napra változunk.).

Handa Gote (Csehország) – Mushrooms

Ezt mi nem érthetjük ugyanúgy, mint egy cseh… mi nem járunk tömegesen gombászni az erdőbe, nem vadászunk rájuk, nincs ilyen szenvedély és fókusz.

Experimental stage work, music, visual art… valódi kéreg-kupac valódi illattal, valódi fatörzs-gomba és szőrme; kicsit tudományosan, kicsit vizuálisan, kicsit zeneileg, kicsit antropológiai szempontból, meglehetősen asszociatívan megfogva. Vajon magic mushroom is került a kosarakba?

Rengeteg a kellék… jelenetről jelenetre. A világítás nagyon tetszik. Végül is az erdő hangulatát sikerült megidézni számomra.

L1 Fesztivál – 0. nap

2011. 09. 20.

The Moustache Princess főpróba, és Kozár Edit kiállítás-megnyitó


„So this is where the story ends, already begins…”

zaj

elindulás, egymásra találás

elválás

egyedül maradás

útkeresés megint, most hogy vége, most, hogy elkezdődött

csend

Lakat Andi egyik félről, Kovács Noémi helyett Szente Bori a másik félről…

egyikük közelít a másikhoz

Oliver Mayne és Varga Zsolt hullámzik a billentyűkön

már megint azt hagyják ott, aki közelít, aki jobban akar, aki többet tesz

a fotók mosolyognak

megnyugtató, meleg monokróm színű molinókról, egymásba fűzve

ismerem őket

szeretem őket

lassan megértem a Shibihama állapotot… álom és valóság között lebegést

hogy a reggeli hexamater – „Kérje a kulcsot a kútkezelőtől!” – milyen távoli már a teljes nap fényében… mintha hetekkel ezelőtt történt volna

és minden után, most kezdődik csak el

csücsöknél fogva hazalóbált zacskós tejek

álmomban a nagy gekkónk kicsi volt, és félig vízben élt, mint egy teknős… a sóder helyett pedig színes ceruzákat, szívószál darabokat, és rózsaszín hab-cukorkákat szórtam neki a terrárium aljára… és menekült, és fuldoklott, miközben átrendeztem az életterét…de tudtam, hogy jobb lesz neki utána...

és álmomban visszatértem a megnyitóra, vagyis annak valami after party-jára, ahol Zsolték gyermekien boldog örömzenét játszottak, és Márti hintázott egy textil-hintában, ti lökődtétek, és a gyerekek kacagtak, meg körbe futkorásztak