Down Under in MU

2012. Jan. 05.
MU Színház, Budapest

 fotó: Kővágó Nagy Imre

fotók: Mészáros Csaba

Fekete Attila fotói. http://www.fattila.hu/egyeb/szoloduo/

The white pill / A fehér pirula

Kádfürdő színházi fesztivál, Vízraktér
2011. október 29.

Elektro Moon Vision és Onopordum Performance: The white pill / A fehér pirula

Szereplő: Jobbágy Bernadett
Alkotók: Elwira Wojtunik és Láng Csaba Popesz (hang és vizuál), Jobbágy Bernadett, Kővágó Nagy Imre


Egy hangreaktívvá tett, digitálisan installált térben folyamatosan történő, on-going performance, loop... vagyis mintegy élő video-installációként létezik az ember /a nő/ a lélek és a test a kádfürdőbe zárva. 


video: http://vimeo.com/34335072

KNI fotók az előadásról: http://kni7.wordpress.com/2011/10/30/kadfurdo-szinhazi-fesztival-es-palyazat-20113/


korábbi közös (EMV és OP), hangreaktív térrel való munka: http://vimeo.com/26624841

a próbán (vetítés nélkül) készült KNI fotók: http://kni7.wordpress.com/2011/10/28/testkepek-2living-room-no2/

http://vizrakter.hu/programok-2/event/kadfurdo-szinhazi-fesztival-es-palyazat/


Fekete Attila fotói: http://www.fattila.hu/egyebek/kadfeszt/index.html

L1 Fesztivál - 5. nap

2011.09.25.

Chris Leuenberger (Svájc) – Masculinity

sok mindent írtam… de azt hiszem, nem lényeges, hogy miket

én öncélúnak éreztem őt

pedig ahogy indul, a földön fekvős, telefont nézős monológgal, még érdekes volt… vagy egy percig… aztán már nem tudtam figyelni rá, már nem érdekelt

sőt, utólag az a rész is tetszik, ahol a mozgások egymásba transzformálódnak (kicsit, Agata szólójára emlékeztet, csak ott az absztrakt képek transzformálódtak, itt meg a férfias tevékenységek sztereotípiáinak sora, mozgáson keresztül, repetícióval utaztatva az átváltozást)  – sajnos eddigre már kellően mérges voltam rá, hogy ne tudjak figyelni

értem, hogy határok feszegetése, értem, hogy kortárs művészet… de ez terápia, ezt miért kell végignéznem? (imitált kapálás, imitált fizikai munkák sora – tényleges fáradás… a Faifai darabja jut eszembe: „Kelj fel! Menj dolgozni!”  - azt érzem, hogy mindenkinek hasznosabb volna, ha igazából kaszálna… és valószínűleg akkor nem is volna kérdés, hogy mit jelent férfinak lenni…)

vége… azaz mégsem, mert itt éles váltással, szinte civilként mondja el Chris, hogy mindig is az volt a vágya, hogy sírni tudjon a színpadon… ezért  megkér valakit a közönségből, hogy pofozza őt…

Gábor megy ki elsőnek…  csak áll, és pofoz… kérésre

ez még mindig a kontrollról szól, hogy akkor üss, amikor kérlek

s persze amikor már majdnem sír, akkor nem kéri a következő pofont

nem merek kimenni… azt érzem, hogy addig ütném, amíg… nem tudom, félek, hogy kiszabadulna az eddig belém gyűlt agresszió, és kérés nélkül ütném…

a művészet tényleg provokáció?
a provokáció tényleg művészet?

az az érdekes, hogy ha azt mondom: ez egy performance volt, akkor végül is tetszik… de ha ez egy színházi előadás (amire jegyet vettem), akkor nem… akkor haragszom rá

a címke ennyit számít? vagy már én is kezdek kategóriákban gondolkodni?

control and out of control

Debris Company: Tomas Nepsinsky és Daniel Racek (Szlovákia) – [So Fa:]

egyszerűen jólesik

nem lineárisan gondolkodom, nem narrálom magamban, csak hagyom, hogy jólessen
és teljes lényemmel örülök, hogy két pasit látok a színpadon, és hogy az egyáltalán nem kérdés, mitől férfiak ők, mert minden rezdülésükben azok

egy idő után azt érzem, hogy teljesen hasonlóan van szerkesztve, mint a Julival csinált Vagy c. duónk… persze ők klasszisokkal képzettebb táncosok, meg gyakorlott színházi emberek, de valahogy nekem mégis ez ugrott be

volt csendes intró, „póz”-ba zuhanás, zene (!), kb. a néma monológ/absztrakt saját test pakolós rész, a „járkálós”, és a végén Tomas-nak még egy relévé-n táncolt szólója is volt...

hogy mindketten/megannyian járjuk az utat, és van, hogy találkozunk... leginkább a közösen megélt helyzetekben, vagy olyan állapotokban, ami mindkettőnknek ismerős

alig hiszem el... de jólesik a párhuzam

és inkább csak hagyom, hogy jólessen

és hálás vagyok, hogy ők zárják az estét, és a fesztivált

az emberek többnyire azzal szeretnek beszélgetni, akivel „egy húron pendülnek”, akivel hasonló gondolataik vannak, akivel általában egyet tudnak érteni

lehet, hogy ugyanerről van itt is szó

hogy azzal tudok együtt rezegni, akivel van "közös állapotom", akivel "egy nyelvet beszélünk"

és más meg mással tud, természetesen...

hallom a bárpultnál, hogy volt, akinek épp fordítva tetszettek a dolgok: hogy Chris szólója nagyon, és ez maximum csak félig… hogy ez nem is volt kortárs darab... ohh, jaj!

szerencsére különbözünk

én mindenesetre Danielt és Tomast megjegyzem magamnak

L1 Fesztivál - 2. nap

2011.09.22.

Lengyel nap

Agata Maszkiewicz – Polska

Videók sportbalesetekről… vicces és egyáltalán nem vicces balesetek sora.

Aztán egy atléta lány a színpadra esik, összetörve… és itt indul a tánc. Vagyis a test furcsa helyzetekbe hozatala, törése, és szinte észrevehetetlen alakváltozások egyik formából a másikba. Olykor hirtelen helyváltoztatás, és a forma-kreálás folytatódik tovább… az arcát, még mindig nem mutatta.

Feláll, kimegy, behoz egy mikrofont.

Eleven, szép arc, sugárzó mosoly – tökéletes ellentétben a sportbalesetekkel. Vicceket kezd mesélni.

Aztán videóról, egy stadion előtt, a lány arca animációként szól hozzánk.

Megint valóság,

„I should’ve keep on doing sport?” – hangzik el a kérdés, és indul vele a mozgás ismét. Központból, rendkívül sokáig. Egy hosszú, és lehetőleg érzelemmentes szex-party mozdulatai, a végtelenségig ismételve, hogy már feloldódik jelentésük, és csak a test vibrálása marad. Egy Regina nevű, junior úszó ismerősömre emlékeztet az arc.

Sort – szex – sport.

A sport veszélyes (ld. videók), de mi van a szexel? Szex a sport helyett? Hmmm… Bár a viccek tanulsága szerint az elefánttal azért itt is vigyázni kell. Kardio-aerob edzés, napi hányszor, hogy profi legyél?

Malgorzata Haduch – Safe zone

Kíváncsi voltam rá, nagyon, hiszen a hétvégén megyek Malgorzata kurzusára.

De – talán épp a nagyfokú várakozás miatt – inkább csalódás volt.

Igaz viszont, hogy nagyon jó ötletek voltak benne, vagyis végső soron mégiscsak inspirált a szóló. A Jan Cybis által megálmodott fények használata mindenképp izgalmas. Legjobban a legutolsó jelenet tetszett, ahogy a hátulról érkező fényben halad hátra az addigra ruhátlan táncos, és így folyamatosan változik a testére eső világítás, míg végül eltűnik a színpad hátulsó sötétjében… gyönyörű záró kép.

Anna Steller – Delia

With Jacek Krawczyk

Absztrakt, geometrikus és lassú. Balett – kung-fu… az ’50-es ’60-as évek minimalista zenei világában.

Egy idő után helyezkedem a széken. Vladka jut eszembe, szerintem neki tetszene, ő szereti az absztrakt mozgást. Helyezkedem… körbenézek… néhányan körülöttem szintén helyezkednek. A helyezkedés, biztos jele az unalomnak.

Fejvakarás, semmi…

0-1-1-0-1-0-0-1-1-1-0-…

Üres – tele – tele – üres - …

Ennyire nem vagyok egyszerű, ennyire nem vagyok zen…

Azt várom, mikor fog kimenni valaki. Pedig hihetetlenül precíz. Érzem, hogy profi, csak…

Úgy érzem magam, mint a gyerek a templomban, aki nem érti mi van, ezért fészkelődik.

A sziluettes részt el tudom képzelni egy vj-szettben… néhol begyorsítva, néhol meglassítva…

Absztrakt, kinetikus szobrok, bábúk mozgása a térben, bizonyos rendszerben, lecsupaszítva.

Miféle kapcsolat van e 2 ember között? Csak olyan, mint a függöny és a fal között?

Kapcsolat függöny és fal között –

Betű és papír között –

Fura… az unalom egy pontján túl egy csomó asszociáció bukkan föl.

És a mellettem ülő srác fejében is.

Persze, zen, üresség.

Üresség kell előbb, hogy valami beköltözhessen.

Lehet, hogy ezt is meg kell tanulni „szeretni”.

L1 Fesztivál - 1. nap

2011. 09. 21.

La Intrusa Danza (Catalonia/Spain) – Tame Red

Kicsit késve érkeztem, az elejéről épp ezért lemaradtam. Már a pajzs két oldaláról kommunikált a két táncos éppen, amikor bekapcsolódtam az eseményekbe.

Messziről látszik, hogy nem ma kezdték. És valahogy az is, hogy nem magyarok.

A test súlyos, a mozdulat a földből gyökerezik, és a másik segítségével kúszik felfelé. Tetszik a dinamikája, a súlya, az érettsége… tetszik, hogy nem fiatalok, hogy nem vékonykák, hogy nem akarnak lenyűgözni – gondolom, de aztán mégis lenyűgöznek.

15 év közös munkája… közös múltja. 15 év súlya és egymást emelése.

A fesztivál-füzetben csak később olvasom az előadáshoz írt szöveget. „Ha elmozdítod a testemet, a hegyet kell elmozdítanod. … És el kell mozdítanod anyámat, apámat, és ezt az embert is. … El tudod mozdítani ezt az ígéretet? El tudod mozdítani azt, ami szent volt? … Az örök magányról beszélek! El tudod mozdítani mindezt?”  Csak kiragadtam a szövegből néhány mondatot, de az egészet érdemes elolvasni. Gyönyörű… Költészet volt Virginia García és Damian Muňoz duójában, és ott volt ez az egymásban gyökerezés, ez az együtt menés minden nehézséggel és szárnyalással együtt.

Azon töprengek, már nem először, hogy a hely, ahonnan jövünk mennyire rányomja bélyegét a gondolkodásunkra. Ettől egyedi, ettől megismételhetetlen. És ettől nem lesz soha ugyanaz, mint a csapongás. Hogy ha választasz egy utat, akkor az összes többit nem választottad. Ha valahol gyökeret versz, akkor sehol máshol nem vertél gyökeret. Ha választasz egy társat, akkor az összes többit nem választottad. És mégis micsoda mélység van a kitartásban, a gyökerekben, az egy-úton levésben. Köszönöm!

Jackie Brutsche (Svájc) - The Mustache Princess

One woman show… szerintem a javából. Amolyan Mia Wallace energiáikkal, kicsit a Pulp fiction-t idézve meg számomra az elején (ami magából Jackie-ből fakad, azt hiszem). A show-bizniszből és csillogó felszínből való kiábrándulás… vagy az önmagunkra találás stációi. What you can do all by your own.

És Istentől sem lehet ám a végtelenségig kérni, mert előbb-utóbb számot cserél, és nem veszi fel nekünk a telefont…. „The number, you have dialed, is not in use at the moment.”

Magával ragadó előadói kiállás, apró - és nem is olyan apró - gegekkel (pl. Isten szájába adva: Ohh, my god! Jesus Christ!). És a játék az arccal, a hanggal, a testtel.

Az arc, amikor a narrátor, vagyis a „one woman” beszél, hihetetlenül élő, aktív, meglepő – aztán a „pop princess” már a csillogó maszk mögé bújtatva, gépi hangon affektálva, természetesen play back-ről. Saját készítésű manager, stylist, pszichológus, szerető, műsorvezető és New York-i „artist”, a díszletbe csomagolva… de mindez vajon mennyire valóságos? Mikor tudja meg végre Tiffany, mit is akar kezdeni valójában magával?

És ki mikor tudja vajon letenni, hogy mások mit szeretnének kezdeni az ő életével?

Vagy ki hogyan tud a sublót fiókjaiból kimászni?

Hogy most színész, zenész, díszlettervező, mozgás-művész, dramaturg – ugyan, kit érdekel? Van egy produkció, van egy alkotó, aki nehezen illeszthető bármelyik fiókba, kategóriába bele… akin szintén érezni, hogy nem ma kezdte, és azt is, hogy rock-zenészi énjéből kifolyólag egészen máshogy kommunikál a közönséggel, mint az a hazai színházi világban megszokott. Én egy életre elraktároztam. Köszi Jackie!

Dominik Grünbühel (Austria) – I am the mockingbird

Loop, vagyis egy on-going performance, videóval és élő előadóval, akik tulajdonképpen egymással alkotnak duót. Dominik on screen és Dominik in reality. Megint egy előadó, aki zenész is, táncos is, és vizuális intermédia-művész. A magam részéről szívesen láttam volna többet a mozgásos oldalából, mert az a kevés, amit mutatott, nagyon tetszett.

Különös hangulatot teremtett ez a folyton újra kezdődés. Halál, vég és újra kezdődés… de az egész mindig ugyan úgy, mindig ugyanaz. Első ránézésre legalábbis.

Aztán kijöttem néhány kör után a büfébe, Kovács Katára még rápillantani, hogy hol tart éppen a mai napi performance (Napról napra változunk.).

Handa Gote (Csehország) – Mushrooms

Ezt mi nem érthetjük ugyanúgy, mint egy cseh… mi nem járunk tömegesen gombászni az erdőbe, nem vadászunk rájuk, nincs ilyen szenvedély és fókusz.

Experimental stage work, music, visual art… valódi kéreg-kupac valódi illattal, valódi fatörzs-gomba és szőrme; kicsit tudományosan, kicsit vizuálisan, kicsit zeneileg, kicsit antropológiai szempontból, meglehetősen asszociatívan megfogva. Vajon magic mushroom is került a kosarakba?

Rengeteg a kellék… jelenetről jelenetre. A világítás nagyon tetszik. Végül is az erdő hangulatát sikerült megidézni számomra.

Nelson Reguera Workshop-záró bemutató

2011. aug. 07., MU Színház

fotó: KNI
forrás: http://kni7.wordpress.com/2011/08/08/nelson-reguera-workshop-zaro-bemutato/




videó: http://dl.dropbox.com/u/16471843/westzone.m4v

Gergye Krisztián Workshop_2010.06.17.

A legkülönlegesebb születésnapi esemény...


Szotkó Georginával a MU színpadán
forrás: http://kni7.wordpress.com/2010/06/20/gergye-krisztian-workshop/
fotó: KNI
e

Ezek pedig már Jókuti György képei, ugyanarról...