Gondolatok Reigl Judit – Űr és extázis című kiállítása kapcsán

Régóta érzem, hogy a művészet leginkább a filozófiával rokon terület. Az életről való gondolkodás, és e gondolatok formába öntésének folyamata, történjen az bármilyen médium segítségével – tánccal, színházzal, festészettel, akció-művészettel, zenével, írásban vagy bárhogyan kifejezve –, mindig az életről alkotott tapasztalatokat sűríti állítássá vagy még inkább kérdéssé. Ilyen formán pedig nem az az elsődleges, hogy tetszik, vagy nem tetszik az adott mű (forma, vagy megnyilvánulás), hanem sokkal inkább az, hogy mennyire érzem hitelesnek azt. És azt tapasztalom, hogy mindenképpen hitelessé válik azoknak az alkotóknak a munkája, akik önazonosak, akiknek a világnézete, gondolatai és kérdései, életük egy darabja megjelenik az adott alkotói folyamatban (de nem tolakodik annyira előtérbe, hogy köldöknézésbe forduljon át). Hiteles tud lenni, aki őszinte érdeklődéssel fordul témája felé, aki valóban kérdez, akit folyamatosan érdekel, amit csinál... hogy így mondjam: „benne él” a munkáiban. Vagyis aki már túl van a megfelelés kényszerén, már nincs külső „kinek”, akinek tetszeni vágyik (és ez nem ugyanaz, mint a megértettség, a szellemi társak utáni vágy, a megosztás vágya, vagy a „szeretném, ha szeretnének” érzés).

Reigl Judit munkái kapcsán is érzem ezt a hitelességet, ezt a folyamatos újra felfedezést. Ezért tud megszólítani.

A gesztus alapú, viszonylag kevés színt használó munkái érdekelnek, vagy fognak meg először, illetve a tusrajzok. Ezekben érzem a folyamat extázisát, az alkotás ízét: amikor az anyag, a lenyomat maga mesélni kezd, a dinamikán, színeken vagy a kompozíción túl. Ez olyan nyelv, amit (azt hiszem, hogy) értek, mert magam is tapasztaltam, és így, bár közel nem olyan sűrűségben, de hasonló érzéki élményeket élek meg a nézés, és a csinálás alatt.

  

 

                             Reigl Judit (2010)                      Jobbágy Bernadett (valamikor, sokkal korábban)

Itt megint kikívánkozik belőlem egy gondolat, ami szintén elkísér egy ideje már: méghozzá az, hogy megérteni a másik embert (a másik ember élményét, gondolatait) csak akkor tudjuk igazán – és sohasem teljesen –, ha nagyon hasonló vagy közel azonos tapasztalataink vannak az életről. Ha létrejön egy közös élménymező, akár térben-időben elkülönülten élve meg hasonló helyzeteket. Vagyis csak azt tudom igazán megérteni, átérezni, ahhoz tudok kapcsolódni, amit már magam is átéltem. Ilyen formán beszélhetek én akárkinek a táncterápia felnövelő, öngyógyító erejéről, ha az illető még életében soha nem oldódott bele önfeledten a saját, autentikus, belülről jövő mozdulataiba... akkor maximum elmével próbálja (és jó esetben próbálja) megfogni azt, ami az elmén túl létezik leginkább.

Kicsit más megközelítésben: „Éljetek, hogy legyen mit eljátszanotok!” – mondta a rendező a diákszínészeknek a fesztivál elején.

Ennek a gondolatnak a mentén pedig fontos, hogy Reigl munkái kapcsán saját magamhoz, saját korábbi vagy jelenlegi énemhez tudok kapcsolódni, közelebb kerülni, valamit ismét megérteni a művészet által... még akkor is, ha néha menekülnék ettől a folyton magamba visszatéréstől.

Olyan szavakat írtam fel a kiállítás alatt, mint: „az aktus energiája”, vagy „nekiesés az anagnak – fémmel, erővel”, illetve hogy: „nyomhagyás és/vagy a valóság ott felejtése a vásznon”. Újra értelmezés, és újra értelmeződés.

Közben folyamatosan előhívódnak beszélgetések egykori művész-tanárommal és mesteremmel, Rohonci István ROHO-val... és testi élmények, szagok és tapintások emlékei egyes alkotói folyamatok bennem elraktározott rétegeiből.

Nosztalgia és vágy a testből születő alkotásra. Vágy az anyag, a gesztus, a szabad gondolkodás cselekvéssé formálása iránt.

...

És közben elszomorít a tudat, hogy sem Reigl Judit, sem Hantai Simon, sem még többen mások, akikre előszeretettel tekintünk úgy, mint magyar alkotókra (ld.: „legdrágább magyar festmény” Hantai képe kapcsán), szinte biztosan nem jutottak volna odáig, ahová, ha itthon maradnak, és ebben az országban próbálnak alkotni. És így – bár gyökereik valóban innen erednek – csak részben tudom vagy akarom magyar művészként aposztrofálni őket.

És e ponton eljutottam én is a „Mi a magyar?” kérdéséhez, ami az utóbbi években többször, többféle formában feltevődött a hazai kortárs művészetben már.  

...

A kiállítás június 22-ig még látható a Ludwig Múzeumban.