Képmutatásról, és testvéri szeretetről...

épp 100 évvel ezelőtt keletkezett...

Heltai Jenő

A Tündérlaki lányok

A Tündérlaki lányok hárman voltak. Kettő közülök tisztességes volt, a harmadik nem. A két tisztességest Mariskának és Jolánnak hívták, az egy nem tisztességest Putyinak. Ez nem is volt színésznő, csak afféle show-girl, magyarul látványossági kisasszony, és erkölcstelen életet élt. Ugyanis volt egyetlenegy nagyon gazdag barátja. Az eltartotta, nagy lakást rendezett be neki, pénzzel és ékszerekkel tömte, és agyba-főbe ruházta.

Mariska és Jolán Putyinál laktak, tőle kaptak ruhát, kalapot, ékszert, pénzt, mert Putyi jó testvér volt, és nagyra becsülte húgaiban azt, hogy ők tisztességes lányok, semmit sem kell cserébe adniok a lakásért, a selyemharisnyáért, a tollas kalapért meg a lakkcipőért.

Mariskának azonkívül oka is volt arra, hogy büszkélkedjen. Tanítónőnek készült, oklevele a zsebében volt már, éppen csak a kinevezést várta. De az késett, noha a báró – a Putyi bárója – maga is leereszkedett néhány fővárosi bizottsági taghoz, tanácsnokhoz, sőt a polgármesterhez is.

Ezzel szemben Jolán álmodozó lány volt, férjhez akart menni. Tisztességesen, becsületesen, úgy, ahogy más rendes polgárlány, háromszobás lakásban, saját kezűleg főzni, és a mindenessel veszekedni. Ah, ah és harmadszor is ah, ezért rajongott, ennek az álomnak élt. Türelmetlenül várta a megváltó férfit, a megváltó férjet.

És vártak. Együtt vártak mind a hárman.

Mariska kinevezést, Jolán férjet, Putyi pedig azt, hogy két húgának az álma teljesedjen.

2.

Egy szép napon Mariska ragyogó arccal jött haza.

– Barátom – mondta Putyinak –, azt hiszem, most mégiscsak kineveznek. Az az úr, akitől a kinevezésem függ, megüzente nekem, hogy ma délután látogassam meg.

– No, valahára! – mondta Putyi.

– A te szerencséd legalább úton van már – mondta Jolán. És sóhajtva tette hozzá:

– De hol késik az enyém?

Ezen kicsit elméláztak.

– Már látom – szólt Putyi –, hogy nekem kell a dologba beleavatkoznom. Magadtól sohasem mégy férjhez. Sokkal gyámoltalanabb vagy. Én adlak férjhez.

– Ha te akarnád… neked minden sikerül – mondta Jolán boldogan.

Putyi meghatóan nézett rá.

– Butaság volt, hogy előbb nem gondoltunk rá. A magadfajta szegény leány hiába vár a mesebeli hercegre. A pénz beszél. A leventék nem mernek hozzád közeledni, mert azt hiszik, hogy egy garasod sincs. De a leventék tévednek. Ebben a pillanatban elhatároztam, hogy húszezer korona hozományt adok neked.

Jolán a boldogságtól nem bírt megszólalni.

– Húszezer korona!… – mondta nagy sokára. Mariska elérzékenyedett:

– Te vagy a legjobb testvér!

– Igen – mondta Putyi maga is meghatottan –, akármit mondtok, jó lány vagyok. Ez a húszezer korona minden pénzem. Odaadom neked.

3.

Mariska még az előadás kezdete előtt visszajött attól a bizonyos úrtól, akitől a kinevezése függ. Az arca sötét volt.

– Baj van? – kérdezte Putyi aggódón.

– Körülbelül – mondta Mariska.

– Mi történt?

– Csekélység… A dolog rendben lett volna, nyomban kineveznének, de a bácsi erősen hangsúlyozta, hogy nem teszi meg ingyen.

– Pénzt akar?

– Ugyan! Hanem úgy látszik, megtetszettem neki és…

– Úgy?

Putyi elgondolkozott, Jolán is. Mariska hallgatott.

– Mit mondtál neki? – kérdezte egy kis szünet után Putyi.

– Hát mit mondtam volna neki? – pattant föl sértődötten Mariska. – Nem képzeled, hogy szóba állok ilyen emberrel. Ismered elveimet, és…

Putyi megijedt:

– Kérlek, kérlek, ne érts félre. Tudom, hogy tisztességes lány vagy… De hát mégis… hogyan végződött a dolog?

– Elmentem. Faképnél hagytam. Megmondtam neki, hogy akár sose nevezzen ki. Inkább meghalok, semhogy a becsület útjáról letérjek.

Jolán helyeselte:

– Jól mondtad!

– Kitűnően – hagyta helyben Putyi is. – És ő… ő? Mit szólt?

– Azt mondta, hogy ez nevetséges, gondoljam meg a dolgot, végre is a jövőmről van szó, ő pedig segíteni szeretne rajtam. Azt mondta, jöjjek el holnap újra… Azt feleltem, hogy többé nem teszem be a lábamat a szobájába, és sírva fakadtam. Útközben azonban meggondoltam a dolgot, mégiscsak kár ezt a kitűnő alkalmat elszalasztani… Igaz?

– Hogyne! – mondta Jolán.

– Hogyne! – mondta Putyi.

– Az jutott eszembe, hogy esetleg volna egy megoldás…

– Miféle megoldás? – kérdezte Putyi.

– Az, hogy valaki elmegy ehhez az emberhez, és megmagyarázza neki, hogy ilyesmit tőlem nem lehet követelni. Ha valaki a szívéhez beszélne, hogy viselkedjen egyszer gavallérosan, és ne zsaroljon…

– Jó, jó, de ki menjen el? – kérdezte Jolán.

– Putyi… Neki neve is van, tud beszélni is, imponálni is… – mondta Mariska egy kicsit bizonytalanul.

Putyi elsápadt:

– Én menjek el?

Mariska nekibátorodott:

– Miért ne? Nem olyan nagy áldozat… Meghozhatod a testvéredért. Fogadni mernék, egy szavadba kerül csak, és a kinevezésem megvan.

Putyi Jolánra nézett, mintha tőle várná a tiltakozó szót. De Jolán azt mondta:

– Te olyan jó lány vagy, Putyi… Rólam gondoskodtál már. Szegény Mariskáért is kell tenned valamit…

– És… és… ha az az úr nekem sem teszi meg… ingyen…? – mondta Putyi keservesen.

A két lány összemosolygott, azután egyszerre mondta:

– Ugyan Putyi!

4.

Mariska kinevezése meghozta Jolán szerencséjét is.

Egy fővárosi tanító, Mariska egyik kollégája kezdett hozzájuk járni. Beleszeretett Jolánba. Jolán sem idegenkedett az ifjútól, akinek szerelme rohamosan fokozódott, amikor megtudta, hogy húszezer koronával áll szemközt. Mariska biztatta.

– Kérje meg a húgom kezét Putyitól.

– Hogyan?… Tőle kell?…

– Igen. Ő a család feje. Tőle kapja Jolán a húszezer korona hozományt.

A tanító egy kissé elzöldült:

– Igen?

– Igen. Miért?

– Mert… mert ez egy kicsit kellemetlen. Ne értsen félre, én nagyra becsülöm az ön tisztelt nénjét, Putyi kisasszonyt… de… de… én roppant érzékeny lélek vagyok…

Mariska hűvösen végigmérte.

– Badar beszéd!… Jolán jóravaló lány, maga jóravaló ember, ketten együtt boldogok lesznek. Másról nem lehet szó, kár minden pillanatért, amellyel boldogságukat elodázza…

A tanító dadogott valamit. Azután belátta, hogy józanság a boldogulás talpköve. Fölvette dicsőségesen uralkodó királyunkról, I. Ferenc Józsefről elnevezett kabátját, és megkérte Jolán kezét.

Putyi csaknem sírt a boldogságtól. Az édesanya szeretetével adta rájuk áldását.

A jegyesek nagyon boldogok voltak. A tanító mindennap megjelent menyasszonyánál. Mindennap kitűnő uzsonnát kapott, és utána a báró szivarjait és cigarettáit szívta. Azonban – ahogy maga is mondta – roppant érzékeny lélek volt.

– Nem szeretem ezeket a dolgokat – monda akárhányszor Jolánnak. – Ha volna mód arra, hogy visszautasítsam a hozományt, megtenném…

Jolán fölháborodott:

– Őrültség! Ennyi pénzt visszautasítani!…

– De mégis… mégis… Tudod, a nénéd nagyon kitűnő lány, de mégis, első a tisztesség.

– Az kétségtelen – mondta Jolán erős meggyőződéssel.

– És ha egyszer férj és feleség leszünk…

– Akkor?

– Ne vedd rossz néven, szivecském, de nem fogunk vele érintkezni…

– Ahogy parancsolod, drágám – mondta Jolán engedelmesen. Boldogan nézett vőlegényére.

5.

A Tündérlaki lányok – ahogy mondottam már – hárman voltak. Kettő közülük tisztességes volt, a harmadik nem.

Gondolatok Reigl Judit – Űr és extázis című kiállítása kapcsán

Régóta érzem, hogy a művészet leginkább a filozófiával rokon terület. Az életről való gondolkodás, és e gondolatok formába öntésének folyamata, történjen az bármilyen médium segítségével – tánccal, színházzal, festészettel, akció-művészettel, zenével, írásban vagy bárhogyan kifejezve –, mindig az életről alkotott tapasztalatokat sűríti állítássá vagy még inkább kérdéssé. Ilyen formán pedig nem az az elsődleges, hogy tetszik, vagy nem tetszik az adott mű (forma, vagy megnyilvánulás), hanem sokkal inkább az, hogy mennyire érzem hitelesnek azt. És azt tapasztalom, hogy mindenképpen hitelessé válik azoknak az alkotóknak a munkája, akik önazonosak, akiknek a világnézete, gondolatai és kérdései, életük egy darabja megjelenik az adott alkotói folyamatban (de nem tolakodik annyira előtérbe, hogy köldöknézésbe forduljon át). Hiteles tud lenni, aki őszinte érdeklődéssel fordul témája felé, aki valóban kérdez, akit folyamatosan érdekel, amit csinál... hogy így mondjam: „benne él” a munkáiban. Vagyis aki már túl van a megfelelés kényszerén, már nincs külső „kinek”, akinek tetszeni vágyik (és ez nem ugyanaz, mint a megértettség, a szellemi társak utáni vágy, a megosztás vágya, vagy a „szeretném, ha szeretnének” érzés).

Reigl Judit munkái kapcsán is érzem ezt a hitelességet, ezt a folyamatos újra felfedezést. Ezért tud megszólítani.

A gesztus alapú, viszonylag kevés színt használó munkái érdekelnek, vagy fognak meg először, illetve a tusrajzok. Ezekben érzem a folyamat extázisát, az alkotás ízét: amikor az anyag, a lenyomat maga mesélni kezd, a dinamikán, színeken vagy a kompozíción túl. Ez olyan nyelv, amit (azt hiszem, hogy) értek, mert magam is tapasztaltam, és így, bár közel nem olyan sűrűségben, de hasonló érzéki élményeket élek meg a nézés, és a csinálás alatt.

  

 

                             Reigl Judit (2010)                      Jobbágy Bernadett (valamikor, sokkal korábban)

Itt megint kikívánkozik belőlem egy gondolat, ami szintén elkísér egy ideje már: méghozzá az, hogy megérteni a másik embert (a másik ember élményét, gondolatait) csak akkor tudjuk igazán – és sohasem teljesen –, ha nagyon hasonló vagy közel azonos tapasztalataink vannak az életről. Ha létrejön egy közös élménymező, akár térben-időben elkülönülten élve meg hasonló helyzeteket. Vagyis csak azt tudom igazán megérteni, átérezni, ahhoz tudok kapcsolódni, amit már magam is átéltem. Ilyen formán beszélhetek én akárkinek a táncterápia felnövelő, öngyógyító erejéről, ha az illető még életében soha nem oldódott bele önfeledten a saját, autentikus, belülről jövő mozdulataiba... akkor maximum elmével próbálja (és jó esetben próbálja) megfogni azt, ami az elmén túl létezik leginkább.

Kicsit más megközelítésben: „Éljetek, hogy legyen mit eljátszanotok!” – mondta a rendező a diákszínészeknek a fesztivál elején.

Ennek a gondolatnak a mentén pedig fontos, hogy Reigl munkái kapcsán saját magamhoz, saját korábbi vagy jelenlegi énemhez tudok kapcsolódni, közelebb kerülni, valamit ismét megérteni a művészet által... még akkor is, ha néha menekülnék ettől a folyton magamba visszatéréstől.

Olyan szavakat írtam fel a kiállítás alatt, mint: „az aktus energiája”, vagy „nekiesés az anagnak – fémmel, erővel”, illetve hogy: „nyomhagyás és/vagy a valóság ott felejtése a vásznon”. Újra értelmezés, és újra értelmeződés.

Közben folyamatosan előhívódnak beszélgetések egykori művész-tanárommal és mesteremmel, Rohonci István ROHO-val... és testi élmények, szagok és tapintások emlékei egyes alkotói folyamatok bennem elraktározott rétegeiből.

Nosztalgia és vágy a testből születő alkotásra. Vágy az anyag, a gesztus, a szabad gondolkodás cselekvéssé formálása iránt.

...

És közben elszomorít a tudat, hogy sem Reigl Judit, sem Hantai Simon, sem még többen mások, akikre előszeretettel tekintünk úgy, mint magyar alkotókra (ld.: „legdrágább magyar festmény” Hantai képe kapcsán), szinte biztosan nem jutottak volna odáig, ahová, ha itthon maradnak, és ebben az országban próbálnak alkotni. És így – bár gyökereik valóban innen erednek – csak részben tudom vagy akarom magyar művészként aposztrofálni őket.

És e ponton eljutottam én is a „Mi a magyar?” kérdéséhez, ami az utóbbi években többször, többféle formában feltevődött a hazai kortárs művészetben már.  

...

A kiállítás június 22-ig még látható a Ludwig Múzeumban.

Ki az a L. J. margójára - a média manipulálhatóságáról

Emlékszem, ahogy éledő értelmű kamaszként valóban vártam a HÍREKet a TV-ben… ahogy mondom a szüleimnek, hogy megnézem a HÍRadót, mert kíváncsi vagyok mi zajlik a világban…

Most ez az utolsó, amire kíváncsi vagyok a médiában…

Azon túl, hogy több mint 10 éve, egyébként sincs TV-m, és nem is értem, hogy másoknak honnan van annyi ideje, hogy a TV-t nézze, vagy akár csak a háttérből hallgassa, már rég nem hiszek a hírközlés ezen módjaiban...

Hétfő délután, a Kossuth téren, valóban megkérdezték sokan, hogy: Ki az a Lázár János?

[és most egy kis "játék" a média lehetőségeivel]

Amit ebből a közmédia “hír”ként közölni bírt: itt látható, 15:46-tól szűk egy percben (hirado.hu/videok, 2014.06.09., 19:30-as híradó).
Mivel a hirado.hu-n éppen már nem elérhető ez a tartalom, de szerencsére mások már onnan kimásolták, íme az említett híradó-részlet (forrás: cink.hu):

És ami talán leginkább fedi, miért is volt kint több/pár ezer ember a téren, és utána a sétában:

“Bár a tüntetés a Ki az a Lázár János? címet kapta, és az origós szál meg a norvég civil pénzek ellen vívott keresztesháborúja miatt a legtöbbször Lázár neve hangzott el a színpadon, fontos visszatérő eleme volt a hétfői beszédeknek a teljes politikai elittel szemben érzett elégedetlenség.” 

Bővebben (szöveggel, képpel, videóval): itt

És a manipulációs lehetőségek illusztrációjaként, ugyanarról az eseményről a helyszíni felvételek alapján (egyelőre csak viccként): http://youtu.be/x-6TSCNVfi8

… mert valóban elhangzott az is, hogy: “És most a közmédia dolgát megkönnyítendő…” és innentől pár pecig, ordító iróniával a hangjában beszélt Lázár János tehetségéről és a kormány nagyszerű, és egyébként valóban hatékony intézkedéseiről a speaker... mi ÉRTETTÜK, miről beszél...

Node...

még mielőtt félreértésbe keverednék, szeretnék tisztázni valamit: nem vagyok kormányellenes. Egy frászt, nagyon is örülök neki, hogy Magyarországnak Kormánya van, meg Miniszterei, meg Köztársasági Elnöke. A Kormány DÖNTÉSei, döntési mechanizmusai, az egyeztetések hiánya, és a folyamatos manipulálás és “hülyének nézés” az, ami nem tetszik.

És ez nem ma kezdődöt… még sok-sok választással ezelőtt, egyetemista koromban, valamikor a 2000-es évek legelején, egy akkori kampányidőszakban. Amikor is a jobboldali sajtó mellett kíváncsi voltam más véleményekre is, ugyanannak a kérdésnek más oldalakról való megközelítésére, ezért kerestem a többi, nem jobboldali sajtóorgánumot. Puszta kíváncsiságból, a teljesség igényének legalább minimális kielégítése végett…  És ez egyes körülöttem lévő emberek szemében akkora vétek volt, hogy sírásig menően bántottak, bántottuk egymást… (mondjuk akkoriban kevésbé tudtam a saját gondolkodásom mellett érvelni, sokkal hamarabb törött el a mécses; de egyáltalán nem értettem, miért élik meg, általam szeretett és tisztelt emberek, ellenük és a “haza”, meg a “jó értékrend” ellen elkövetett támadásnak azt, hogy különböző forrásokból tájékozódnék)

Azóta sokkal inkább figyelem azt a MIT helyett, hogy HOGYAN ír, kommunikál, üzen vagy reagál egy-egy cikk vagy riport. Érvel-e, vagy érzelmeket/indulatokat korbcsol fel, indoklás nélkül kijelentget, mintha nála volna az igazság, vagy tényszerű megközelítéseket sorakoztat, esetleg általánosítva, bizonyos csoportok elleni gyűlületet sugall, stb.

Akkor szomorított és riasztott el annak a végignézése is, hogy egyébként segítő szakmában dolgozó, emberekkel (válogatás és ítélet nélkül) foglalkozó ember hogyan válik indulatokkal teli szócsővé, és hogyan folyik belőle családi-baráti körben a szitok, a halmazokban gondolkogó megbélyegzés.

Nem tudtam arra figyelni már, amit mond, csak menekültem az elől, ahogy. És nem tudtam/tudok azóta sem hitelt és bizalmat adni olyan hatalmi-politikai erőnek, aki erre képes bírni embereket. (Az egyéni felelősségről most nem szeretnék írni. Az egy másik kérdés, hogy miért uralkodik valakin el az ilyen jellegű gyűlület.)

Itt tartok azóta. A különféle nézőpontok igényével, a társadalmi egyeztetés és párbeszád igényével, a valódi kommunikáció és a konstruktív vita igényével, a civil társadalom erősödésének, összefogásának igényével. Az emberek személyként, egyénként, felnőttként való kezelésének igényével. A szeretet és elfogadás igényével.

szubjektívek a tömegből (bringával, kutyával, csecsemővel, gyerekkel, párral, idősen és fiatalon):