[2004. februàr 28., Brüsszel]
Aztán szombaton Mónika bulit rendezett. Csak úgy. És azt kell, hogy mondjam: le a kalappal Mónika előtt!
Van egy internetes oldal, úgy hívjàk, hogy brusszelimagyarok.com. Ezen Mónika körlevelet küldött minden kedves brüsszeli magyarnak, melyben szeretettel meghívott minket a hotel Wellness Centerébe, ahol is Mónika kozmetikus. Amikor megérkeztem, az első kérdése az volt, hogy a sminkem saját mű-e, mert hát, tökjó… (tudjàtok: a két fekete pötty… még szép, hogy saját). Szóval egy csomó ismeretlen magyar, néhány spanyol, olasz, és egy kevés belga. Jó volt. Vicces. Találkozni idegenekkel, magyarokkal, s olyan arcokkal, mint pl. Bálint, aki egy hírportál tudósítója, s akit a leveleiből már ismertem ezelőtt is. Tehát Mónika bátor lány.
Aztán, lévén Hamupipőkének éjfélre otthon a helye, s nem utolsó sorban azért, mert hamarosan a takarító személyzet is megérkezik, indulnunk kellett. Ekkor kezdett csak derengeni, hogy tulajdonképpen félig titkos volt az az 50 ember, ahogy partizik a medence környékén a fitness teremben… amitől az egész persze még izgalmasabbà vált. Úgyhogy fogtuk a kajákat, meg az italt, és átcuccoltunk Mónihoz. Mondom, Mónika nagyon bátor lány: cirka 30 vadidegen embert felvinni a lakásba…
Tehát the show must go on, folytattuk, ahol megszakadt. Csak idő közben elfogyott a sör. Így aztán két srác elindult vadászni… de azt hiszem, akkor màr lehetett velük valami, mert mit ad Isten, 2 rekesz alkoholmentes, német sört sikerült felhajtaniuk Belgiumban, a sör hazájában - s csak otthon vették észre e végzetes tévedést! Teljesen besokkoltak a dologtól, de akkor màr lusták voltak visszavinni… Bàr a társaságot elnézve, azt hiszem, nem is volt baj, hogy ez így alakult.
És akkor, egyszer csak, előkerült egy gitár. És hozzà egy Tamás (aki egyébként irtó izgis pasas: aerodinamikus ugyanis… vagy valami ilyesmi.) Tehát gitár, és vele együtt az összes klasszikus, amiket a nyári táborok végén, a tűz körül énekelni szoktak... (a magyar nyelvűekre gondolok) Aztán jött egy-két örök becsű olasz szerelmes dal, az olasz sráccal, s végül egy kis cigány ‘opp-hé-hopp, kanállal, csettegéssel, ahogyan azt kell… Végül a társaság nagy része lábra kapott, s elindult hazafelé.
Én Mónikánál aludtam, mert az utolsó vonatom màr réges-régen elszaladt. Virág is így tett. Akkor azt vettük észre, hogy maradt egy nyersen agresszív, meg egy rejtetten őrült magyar srác, meg vagy 3 spanyol. Robi, csak úgy simán, meg akart baszni… aztán Zsolt kifejtette, hogy miért is akar R. megbaszni (egyébként R. mindenkit meg akart baszni), miközben próbált arra a pontra eljutni, hogy megcsókol. De ez a pont, nem jött el. A spanyolok közben Mónira és Virágra nyomultak, és próbáltak elcsábítani minket egy másik buliba – nem mentünk. Legnagyobb örömünkre végül elhagyták a lakást, s magukkal vitték Robit, a nagydarab disznót is. De még így is ott volt nekünk Zsolt, a rejtett őrült, hogy ô itt alszik. Huhh… hàt jó… Mónikának aranyból van a szíve. Hisz látod, mit össze nem fáradozik, hogy a kedves brüsszeli magyarokat közelebb hozza egymáshoz… De ez egy kicsit túl közel volt. Màr hogy ez a Zsolti gyerek.
Mert az, hogy azt ecsetelte, milyen furcsákat érez most, hogy három lánnyal van egy szobában, még csak hagyján. De a fürdőszobába majdnem utána rohantunk, olyan ijesztő hangokat adott ki – komolyan aggódni kezdtünk szegényért. Végre előjött - egy szál törülközővel a derekán. Mi pedig csöppnyi hálóingeinkben flangáltunk föl-le a szobában.
Na, ki hol alszik ? Nyilván egyikünk sem akart Zsoltival. Úgyhogy Móni itt, Zs. ott, mi meg Virággal egy takaró alatt, amott. Hàt, „Jó éjszakát!” …gondoltuk, amúgy naivan… de Zs. valami mást gondolhatott, mert nem bírt nyugodni. Először Mónira mászott rá, aki bebábozódott hálózsákjába, majd egy idő után, hernyóként odakúszott hozzánk. Jött vele Zs. is. Akkor màr elhagyta valahol a törölközőjét, s anyaszült meztelen màszkàlt a szobában, s dünnyögött valamit az orra alá… franciául.
Kértük egy párszor: feküdjön már le! Ilyenkor visszamászott a szoba másik felébe, de nem bírta sokà, s nekiindult megint. Hol a lábaim közé tévedt a keze, hol pedig Virágra kúszott rá, amúgy takaróstul… De most màr felbőszültünk igazàn. Nem elég, hogy vendég, hogy pimasz, de már órák óta nem hagy minket aludni a hülyeségeivel! Világosan közöltük vele, hogy ez nem az az éjszaka, amikor gruppen szexben lesz része. Vagy legalábbis pont nem a mi társaságunkban. Örüljön neki, hogy nem rakjuk ki, egy szál Ádám-kosztümben az utcára! (Bàr igazàn megérdemelte volna.) És most azonnal tűnjön a helyére, és feküdjön a szájára, hogy hangját se halljuk reggelig ! Eztán még ténfergett egy ideig a szoba közepén. Valahogy volt benne, valami teljesen magától értetődően természetes… mondhatni konzekvenciális (ha van egyáltalán ilyen magyar szó) - hogy igazàn még meglepődni sem volt érdemes rajta… Ezek után, végülis, egész hihető, hogy a volt nője meg akarja öletni szegényt… Aztán elaludtunk.
Épphogy néhány óra telhetett el, amikor újfent Zsoltot találtuk a takarón… most éppen azzal az ürüggyel, hogy lemenjen-e croissant-t hozni reggelire. A francba Zsolti! Öltözz fel! Van reggeli is, kávé is, köszi.
Szóval felkeltünk. Nagyjából rendet raktunk, és kiborogattuk a megmaradt alkoholmentes söröket a mosogatóba. Aztán elindultunk visszavinni a magnót, meg a tálcákat. Akkor Zs. kitalálta, hogy meghív minket egy kávézóba. Nahát! Volt ebben valami igazán félszeg, de végső soron kiengesztelő… vagy, nem is tudom, bocsánatkérő gesztus – de addigra màr egyikünknek sem volt kedve Zsolttal kávézgatni. Erre ô sértődötten kezünkbe nyomta a csomagokat, és elvonult. Tényleg: végül is mi az, hogy mi vissza merjük utasítani az ő meghívását?! Hallatlan…
Hàt ennyi volt. A nap még mindig sütött, s mi furcsa érzésekkel indultunk az állomásra… Még sosem aludtam együtt egy őrülttel. És képzeld, Mónika délre még dolgozni ment, a kozmetikába!
Mondtam: Mónika nagyon bátor lány.
…
