Hangzár / Sequestered sound c. szóló
táncolta: Kovács Emese
2013 január, Szóló-Duó Fesztivál, MU Színház, Budapest
Évekkel ezelőtt, egy iskolai feladat kapcsán láttam Emesétől egy
szólót. Volt benne valami, ami nagyon megfogott, és éreztem, hogy ebből a vonalból kiindulva, szeretnék
koreográfusként dolgozni vele... ám akkor még egy darabig nem adódott rá tér és idő. Aztán a
2013-as Szóló-Duó Fesztivál felhívása kapcsán mindketten azt éreztük, hogy most
jött el az ideje.
Improvizációval kezdtünk dolgozni. Egyrészt Emese mozdulati
karakteréből szerettem volna kiindulni, másrészt utakat kerestünk: izolációs
utakat. Hogyan tud egy időben különféle testrészekkel, különféle karakterű
mozdulatokat megvalósítani (ez volt az egykori szóló témája). Ezt követően képeket adtam neki, amiket átszűrve magán,
alakult a szóló mozgásvilága.
Közben kezdett megszületni mindkettőnkben a téma: a szó kimondása
előtti állapotot, folyamatot szerettük volna megragadni. Ahogy egy gondolat
először belül kezd megfogalmazódni, tudatos szintre emelődni (sokszor már itt
elakadnak dolgok), majd a gondolatot hogyan hozom feljebb és feljebb, egészen a
hangszálak megrezdítéséig, és a szavak megformálásáig. Honnan, hova tart a
gondolat? Hogyan transzformálódik szóvá? És milyen nehéz belső út megtalálni a
megfelelő szavakat... amelyek legközelebb állnak a gondolathoz?
S közben mégis ott a vágy a megosztásra: hogy valaki megértsen, hogy
kommunikálni tudjak… Vagy ott a kényszer, hogy felelni kell… és bennünk a
gondolat bugyborog, és feszít, és elakad a toroknál, majd ismét elindul, míg
végre, végre sikerül kigurulnia a szájon. És ki lett mondva, és már útjára
engedtük, már tőlünk függetlenül él, már szavakká formálódott, és a másik
emberre van bízva, hogy megérti-e… avagy hogyan érti meg. Kimondtam. Felszabadultam. Megnyugodtam. Vége. Vagy épp most kezdődik?
[próba a SÍN-ben]
Szeretem, ha az adott személy, akivel dolgozom, beleszűrődik a
készülő darabba. Mindig azzal dolgozom, „ami van”... ami ott és akkor
megjelenik, bennem, benne, kettőnk között.
Emesével nagyon jó volt dolgozni. Nem féltünk egymástól, nem
szégyelltünk semmit a másik előtt, átjárhatóvá váltunk a másik számára. Úgy is mondhatom, hogy inspiráltuk egymást.
És akármilyen fáradtan, vagy
frusztrációkkal teli érkeztem is a próbákra, egy rövid idő vagy némi verbális kiventilálás
után teljesen a munkának tudtam szentelni magam. Többször is úgy jártam, hogy a
próba végére több energiám volt, nyugodtabb voltam, stabilabb…elfeledkeztem a saját problémákról.
Izgalmas volt rájönni, hogy engem sokkal inkább a "folyamat" érdekel, ahogy az energia egyik helyzetből a másikba átáramoltatja a testet, Emese pedig képekben gondolkodik, végpontokban, testhelyzetekben. Aztán az volt a kérdés, hogy hogyan tudom elérni, hogy mégis (vagy egyre inkább) a folyamatra, az átalakulásra, a két "végpont" közötti útra tudjon figyelni. Hogy az út vigye el a "végpontokig".
Örülök ezeknek a tapasztalatoknak.
[felvételt a szólóról a blog 'video' nevű oldalán találsz]
[felvételt a szólóról a blog 'video' nevű oldalán találsz]
