Élőkép Színház:
Lepkévé válás – Konspiráció a Bakelitben
Kovács Emese írása
A Bérczi Zsófia
által vezetett Élőkép Színház egy már 2006-ben bemutatott vízióját álmodta idén
januárban újra színpadra. Kisebb változtatások születtek a műben, a szereplők
lecserélődtek, az egyedi látvány és atmoszféra azonban most is magába szippantó
világot teremt, ahonnan nehéz a kijutás az előadás végén.
A fotográfusként
végzett Bérczi Zsófi színház és képzőművészet egyesítését tűzte ki céljául.
Projektjei egyedülállóak a maguk nemében, a formákba, anyagokba valódi életet
lehel. A Lepkévé válás letisztult, különleges absztrakt formákkal,
vetítéssel operáló vizualitása (mely Alwin Nikolais munkásságát is eszembe
juttatja) és mitikus, szakrális, máskor közvetlenül a ma emberét
megszólító tartalma által született elvont szféra távolinak és ugyanakkor
ismerősnek tűnik. Hagyja, hogy a néző szeme rácsodálkozzon a képekre,
belemerüljön az állandóan változó, formálódó elasztikus térbe, miközben üzenetet
közvetít. Az absztrakt előadást szándékos módon többféleképpen értelmezhetjük,
de fő motívuma az átváltozás, az újjászületés és az ahhoz szükséges áldozathozatal.
„Vállalni kell a bábállapot bénultságát, mert ez a szárnyak feltétele” –
halljuk az előadás egyik jelenetében először kivehetetlen, folyamatosan
ismételgetett, egymásba folyó szómasszaként, ami egyszercsak kitisztul és
megértjük az emblematikus mondatot.
És hogy mi
alkotja a Lepkévé válás álomszerű világát? Először is adott egy mind az öt
oldaláról törtfehér rugalmas anyaggal bevont színpadtér, kisebb és nagyobb
bemélyedő félhold ívekkel illetve alul kör alakú résekkel. Mintha valami másik
dimenzióba csöppentünk volna, egy másik bolygóra. Hová nyílnak a rések, mi az a
kipúposodó testekből álló kereszt a tér közepén, hát a háttérfal apró csavart
csillagai, melyekkel egy nyöszörgő, lila, arc és végtagok nélküli kis lény kezd
el játszani, hogy aztán beléjük süppedve elnyomja őt az álom? Kíváncsi gyerekké
tesz a megfejthetetlen titkokat sejtető kezdőjelenet. Mesének tűnik, melybe
beleálmodjuk magunkat, követve a kis lila hernyó példáját. A kérdés, hogy utána
újjászületünk-e, lesz-e szárnyunk nekünk is. Ahogy alánézünk a leveleknek
(vetített mozgó árnyéklugas), be a természet eme mikrovilágába, látjuk, hogy a
keresztből feléledő párkák felgöngyölítik az élet fonalát, miközben a fényből a
báb lassan leengedődzik a sötétbe.
A bevezető rész
után kezdetét veszi a misztikus álomutazás egy teremtéstörténetbe, melyet két
csatornán keresztül is közvetítenek felénk. A kellemes hangok által elmesélt
indián legenda szemünk előtt elevenedik meg: látjuk, ahogy a fény vízzé; a víz
kaviccsá; a kavics, a homok kristállyá; a kristály pedig virággá alakul át. A
virágból fa lesz, a fából földigiliszta, majd megszületik a bálna, melytől már
csak egy ugrás az ember. Mind a beteljesülésüket keresik, a tökéletesebb létet
álmodják meg. Az alázatos és precíz munkát végző − testüket, arcukat soha meg
nem mutató − segítők mindezekké a képződményekké alakulnak át, hol színes,
amorf textíliákba bújva, hol a padló alatt csúszva-mászva, karjaikkal,
lábaikkal mindig máshogy nyújtva a transzformálódó matériát. Különösen
látványos a homoksivatag „kikristályosodása”; a mennyezetet és födet összekötő
fatörzs, mely mozdulna helyéről; a giliszta kettéválása, elefántokká szakadása;
a bálnák (amik talán a legabsztraktabban vannak ábrázolva: egy nagyobb és egy
kisebb fehér tepsiszerű gurulós alakzat, kétoldalt pirosan világító szemekkel),
akiket digitális rácsozat ejt fogva, akar megsemmisíteni. Aztán összeszűkül a
tér mély, ősi dallamokra. Mindezt − a látványhoz, asszociáláshoz hozzásegítő
vetítés (Molnár Márk, Szarka Fedor Guido munkái) és hangeffektusok (Bársony
Júlia hangmontázsa) ellenére − csak egy másfajta nézéssel vehetjük észre,
érthetjük meg. Gyerekkori fantáziánkat kell újra elővenni, fogékonnyá kell
válni újra a mesékre.
Ám ez nem csak
mese. Mert elérkezünk az emberhez, aki „az állat legszebb álma” csupán, bár ő
többnek hiszi magát. Legyilkolja azt, ami álmodja őt, amiből keletkezett,
amitől függ. A természetet ellenségének tekinti, pedig ő maga is annak része.
Kék, gömbfejű „véglényként” tengeti mindennapjait, hogy a bolygó leélése után
egy újabb után nézzen, aztán azt is elpusztíthassa. Terebessy Tóbiás (aki több
mindenben alkotótárs volt) szövege, mellyel ezek a lények megszólítanak
minket, kizökkent az álmodozásból, a jövőből érkező figyelmeztetésként hat. A kék
pár lassan háta mögé engedi fejét, majd teherként cipelve „tudását”, eloldalog.
Narancs
morfománok (az alkotó így hívja a műveiben állandóan visszatérő, arctalan,
nemtelen színes burokba bújt lényeket) rosszcsont hada lepi el a színpadot,
játékba kezdenek a levetett „fejekkel”. Imitálnak tyúkot, békát, madarat, majd
óratiktakolásra szabályszerűen egyszerre emelgetik lábukat. Kezdenek
megkomolyodni, jógából ismert gyémántülésben kötnek ki. Egy nagy zöld
tehénszerű állat − akinek ráadásul egy fenék képezi az orrát − felbukkanása nem
tesz jót a dramaturgiának, amin az egész viccelődős narancs jelenet lazít,
felkönnyíti azt. A piros katonás rész azonban véresen komoly, harcot, erőszakot
jelenítenek meg zászlós botjaik segítségével. A fegyver azonban visszaüt, máris
keresztként cipelik vállukon, végül bele is halnak terheikbe.
Közeleg a lepkévé
válás ideje, a báb újból lenyúlik a behorpadó mennyezetből, majd lakója a
csövön felfelé kiszabadul a burokból. Különösen szép, ahogy a mászó testrészei
áttűnnek a vékony anyagon. Az újjászületés egy emberibb, ugyanakkor szakrális
síkon is megjelenik. Fekete siratóasszonyok jönnek be, hosszú uszályaik
kereszteződnek. Lassan kibújnak ők is a gyászruhából, először kendőt formáznak
vele, Szűz Mária bánatát is idézve. Imádkozásra felnyúló karjaik azonban végleg
lefejtik a sötétséget, maradnak az élénk színek, az élet. A háttérfal mögött
még átsejlenek, ahogy tétován járkálnak egy kupacban, ismerkednek az új
világgal. Mert az álomnak koránt sincs még vége, hogy hogy végződik rajtunk
áll.
Élőkép
Színház: Lepkévé válás – Konspiráció
Morfománok: Birtalan Krisztina, Hrotkó
Heléna, Jobbágy Bernadett, Kecskés György, Makra Viktória, Nagy Zsuzsanna, Szabó Ildikó Ágnes
Látvány alapkoncepció: Bérczi Zsófia, Terebessy Tóbiás
Látvány-, díszlet-, fény- és dramaturgiai
tervezés, morfomán figurák: Bérczi Zsófia
Mozdulatok: Bérczi Zsófia és a mindenkori
társulat – kiemelten Bársony Júlia, Kántor Kata
Animációk: Terebessy Tóbiás, Szarka Fedor Guido, Molnár Márk
A bálnák tervezője és készítője, konzulens: Terebessy Tóbiás
Hangmontázs: Bársony Júlia
Elektronikai eszközök (shutter és ledvilágítás), video lejátszás technika és programozás: Tankó
Barnabás
Animáció programozás: Tasnádi József, Tankó Barnabás
Videó vágás: Ernst Süss, Bérczi Zsófia
Udun játszik: Szarka Fedor Guido
Hangfelmondás: Birtalan Krisztina, Mátyás Attila, Szarka Fedor Guido, Rimóczi István
Jelmez és díszletfal készítés: Bérczi Zsófia
Díszlet szerkezeti elemek: Tankó Barnabás, Tankó Károly
Díszletépítés: Tankó Barnabás, Tankó Károly, Terebessy Tóbiás
Fénytechnikai beépítés: Szabon Balázs
Rendezés, koreográfia: Bérczi Zsófia
Felhasznált és inspirációs szövegek: – Patrice Van Eersel – Az ötödik álom
- Terebessy Tóbiás – Lepkévé válás
- Antoine de Saint-Exupery – Citadella
- Miguel Torres – A két valóság szárnya
