jobbról: Kecskés Gyuri, Szabó Ági, Birtalan Krisztina, Csikós Nóra, Hrotkó Heléna, Török Enikő, Jobbágy Bernadett
érdekes felismerés volt a legutolsó előadás meghajlásakor, hogy épp a piros anyagban vagyok és voltam a darab során többször is... és hogy most épp a gyökércsakrával foglalkozom, aminek a színe a piros...
hogy minden mennyire egyszerűen utat talál magának!!
Vágy a beteljesülésre... az extázisra.
És az odáig vezető út.
Megannyi változás, és a változással járó fájdalom, lemondás. Hogy születni tudjon valami új - elengedni tudni a régit, ami volt, amit kinőttünk.
Alázat.
Hiszen "az ember nem a legszebb állat, hanem az állat legszebb álma! És ez az álom még befejezetlen..."
Változunk. Átalakulunk.
Keressük a beteljesülést.
Hogy szárnyalni tudjunk, akár csak napokig, percekig... "Vállalni kell a lemondást, mert a lemondás az ünnep feltétele; a bábállapot bénultságát, mert ez a szárnyak feltétele."
Vágyunk. S változunk.
Ez így természetes.
Detti, megnéztem a Down Under-t (jó, hogy feltetted), és
van megosztani valóm vele kapcsolatban :)
Szóval, az elején amikor feljön a fény és csak a kezeid
mozognak kb., az nekem nagyon rövid volt, elnéztem volna még kicsit tovább,
mert érdekes, de nagyon gyorsan tovább haladtál. De lehet, hogy csak a videón
látszik így, és élőben többet lehetett belőle látni.
Érezhető, hogy koncepció, hogy alig látszik az arcod, és
emiatt tök izgalmas, amikor látszik... épp ezért a végén - amikor felhajtod a hajad
és felnézel - szerintem mehetett volna rá több fény, hogy még erősebb legyen.
Amúgy tényleg jó, átjön a "vakság". Van egy fekvős
rész is amikor az ujjaidon támaszkodsz, na az is nagyon izgi mozdulat. Egy
barátom látta, azt mondta nagyon erős atmoszférát teremtettél. Szoval
fasza. :)
