Gondolatok a térd felől

Napok óta fáj a térdem, és kicsit a derekam meg a bokám is. Nem nagyon, épp csak tudatják, hogy figyelmet kérnek... az ízületek... a mozgás szervei, a test szerkezeti elemei...
Ez gondolkodásra késztet.
Minden mozdulat ezer apró részlet együttes fennállása. És aztán egy újabb mozdulat. Többnyire ezekre nem is kell figyeljek, automatikusan dolgozik a test. S hogy mi kell a mozgás szabadságához és öröméhez? Kapásból rávágnám, hogy a mozgásszervek épsége... de akár csak fázva, vagy fájó gyomorral, feszült idegrendszerrel, gyulladásban lévő légzőszervekkel, nem ugyanaz mozdulni. És még a gondolat símasága, akadálymentessége, szabad áramlása is kell ahhoz, hogy igazán önfeledt lehessen a mozgásom (táncom). Lassan ott tartok, hogy tulajdonképpen minden kell hozzá... az érzelmek, a gondolati szabadság (vagy üresség), a test minden szervének és sejtjének kiegyensúlyozott működése, megfelelő külső-belső állapot.
Minden apró eltérés változást hoz.
Ugyanakkor minden apró eltéréssel, disszonanciával, jelzéssel lehet dolgozni... táncolni.
És ekkor történik (történhet) a csoda: az önfeledt és örömteli mozgás, tánc elfeledteti, áthangolja, éltörpíti és kisimítja az előtte fennálló fájdalmakat, feszültséget, és gyógyít. Akár csak arra a néhány percre, amíg semmi másra nem figyelek, csak a mozdulatok áramlására, de sokszor ezen túl is. Mint ahogy a meditáció is áthangol, az ima is feltölt, úgy a táncnak, az elvárásoktól és görcsöktől megszabadított mozgásnak is van ilyen öngyógyító csodája.
Amikor nem a térdre, hanem az egészre, az egységre figyelek... sőt, nem is figyelek.
Amikor pillanatokra visszaölel a mindenség, a teljesség.
No de mi van akkor, amikor másoknak (közönségnek) táncolunk?

  

a képek illusztrációk, forrás: internet