EGOTRIP Mérő Lászlóval, és ami bennem ezután következett

Ilyet talán nem illik - gyorsan hozzá is teszem, hogy tessék mevenni a Magyar Narancs aktuális számát, például azért, mert rólunk is van egy írás az Atlas Budapest kapcsán -, de…
de szeretném ha ezt te is elolvasnád, mert nagyon arról és úgy ír, ahogy én is gondolkodom, és nagyon remélem, hogy képesek vagyunk megvalósítani…
hogy a zsigeri utálat helyett, amiben megszokottá vált a gyakorlat, hogy eleve elutasítom, csak mert azt a másik oldal mondja (minden oldalon, minden szinten, minden műfajban - tisztelet és hála a kivételnek), szóval e helyett a gyakorlat helyett kialakuljon végre az, amit lassan évtizedekben mérhetően óhajtok, tudniillik hogy az egyes intézkedéseket, fejleményeket, kijelentéseket, stb. vizsgálva, az adott dologról alkossunk véleményt … saját véleményt
hogy e véleményeket - konstruktív vitában, a nézőpontok alátámasztásával - ütköztetni tudjuk, és ez ennél ne jelentsen többet
hogy ilyen módon a vélemények árnyaltabbá vállhassanak, formálódjanak vagy éppen megszilárduljanak egyéni álláspontok
hogy ne jelentsen "támadást", ha valakivel nem értek éppen egyet, és
hogy a kormány intézkedésének a kritikája nem egyenlő a kormány kritikájával (vagy: kormányellenességel) gondolata is érvényes legyen, és gyakorolni tudjuk e módon civil társadalmi jogunkat
szóval valami ilyesmi történhessen, és remélem egyre több ilyesmi tud megtörténni

Virginia Woolf's Voice

well… first time to hear her

állítólag ez az egyetlen fennmaradt hangfelvétel az írónőtől… ráadásul a szavakról, nyelvről, a szavak hatásáról és szerepéről… nagyon izgalmas

Gondolatok Reigl Judit – Űr és extázis című kiállítása kapcsán

Régóta érzem, hogy a művészet leginkább a filozófiával rokon terület. Az életről való gondolkodás, és e gondolatok formába öntésének folyamata, történjen az bármilyen médium segítségével – tánccal, színházzal, festészettel, akció-művészettel, zenével, írásban vagy bárhogyan kifejezve –, mindig az életről alkotott tapasztalatokat sűríti állítássá vagy még inkább kérdéssé. Ilyen formán pedig nem az az elsődleges, hogy tetszik, vagy nem tetszik az adott mű (forma, vagy megnyilvánulás), hanem sokkal inkább az, hogy mennyire érzem hitelesnek azt. És azt tapasztalom, hogy mindenképpen hitelessé válik azoknak az alkotóknak a munkája, akik önazonosak, akiknek a világnézete, gondolatai és kérdései, életük egy darabja megjelenik az adott alkotói folyamatban (de nem tolakodik annyira előtérbe, hogy köldöknézésbe forduljon át). Hiteles tud lenni, aki őszinte érdeklődéssel fordul témája felé, aki valóban kérdez, akit folyamatosan érdekel, amit csinál... hogy így mondjam: „benne él” a munkáiban. Vagyis aki már túl van a megfelelés kényszerén, már nincs külső „kinek”, akinek tetszeni vágyik (és ez nem ugyanaz, mint a megértettség, a szellemi társak utáni vágy, a megosztás vágya, vagy a „szeretném, ha szeretnének” érzés).

Reigl Judit munkái kapcsán is érzem ezt a hitelességet, ezt a folyamatos újra felfedezést. Ezért tud megszólítani.

A gesztus alapú, viszonylag kevés színt használó munkái érdekelnek, vagy fognak meg először, illetve a tusrajzok. Ezekben érzem a folyamat extázisát, az alkotás ízét: amikor az anyag, a lenyomat maga mesélni kezd, a dinamikán, színeken vagy a kompozíción túl. Ez olyan nyelv, amit (azt hiszem, hogy) értek, mert magam is tapasztaltam, és így, bár közel nem olyan sűrűségben, de hasonló érzéki élményeket élek meg a nézés, és a csinálás alatt.

  

 

                             Reigl Judit (2010)                      Jobbágy Bernadett (valamikor, sokkal korábban)

Itt megint kikívánkozik belőlem egy gondolat, ami szintén elkísér egy ideje már: méghozzá az, hogy megérteni a másik embert (a másik ember élményét, gondolatait) csak akkor tudjuk igazán – és sohasem teljesen –, ha nagyon hasonló vagy közel azonos tapasztalataink vannak az életről. Ha létrejön egy közös élménymező, akár térben-időben elkülönülten élve meg hasonló helyzeteket. Vagyis csak azt tudom igazán megérteni, átérezni, ahhoz tudok kapcsolódni, amit már magam is átéltem. Ilyen formán beszélhetek én akárkinek a táncterápia felnövelő, öngyógyító erejéről, ha az illető még életében soha nem oldódott bele önfeledten a saját, autentikus, belülről jövő mozdulataiba... akkor maximum elmével próbálja (és jó esetben próbálja) megfogni azt, ami az elmén túl létezik leginkább.

Kicsit más megközelítésben: „Éljetek, hogy legyen mit eljátszanotok!” – mondta a rendező a diákszínészeknek a fesztivál elején.

Ennek a gondolatnak a mentén pedig fontos, hogy Reigl munkái kapcsán saját magamhoz, saját korábbi vagy jelenlegi énemhez tudok kapcsolódni, közelebb kerülni, valamit ismét megérteni a művészet által... még akkor is, ha néha menekülnék ettől a folyton magamba visszatéréstől.

Olyan szavakat írtam fel a kiállítás alatt, mint: „az aktus energiája”, vagy „nekiesés az anagnak – fémmel, erővel”, illetve hogy: „nyomhagyás és/vagy a valóság ott felejtése a vásznon”. Újra értelmezés, és újra értelmeződés.

Közben folyamatosan előhívódnak beszélgetések egykori művész-tanárommal és mesteremmel, Rohonci István ROHO-val... és testi élmények, szagok és tapintások emlékei egyes alkotói folyamatok bennem elraktározott rétegeiből.

Nosztalgia és vágy a testből születő alkotásra. Vágy az anyag, a gesztus, a szabad gondolkodás cselekvéssé formálása iránt.

...

És közben elszomorít a tudat, hogy sem Reigl Judit, sem Hantai Simon, sem még többen mások, akikre előszeretettel tekintünk úgy, mint magyar alkotókra (ld.: „legdrágább magyar festmény” Hantai képe kapcsán), szinte biztosan nem jutottak volna odáig, ahová, ha itthon maradnak, és ebben az országban próbálnak alkotni. És így – bár gyökereik valóban innen erednek – csak részben tudom vagy akarom magyar művészként aposztrofálni őket.

És e ponton eljutottam én is a „Mi a magyar?” kérdéséhez, ami az utóbbi években többször, többféle formában feltevődött a hazai kortárs művészetben már.  

...

A kiállítás június 22-ig még látható a Ludwig Múzeumban.

Ki az a L. J. margójára - a média manipulálhatóságáról

Emlékszem, ahogy éledő értelmű kamaszként valóban vártam a HÍREKet a TV-ben… ahogy mondom a szüleimnek, hogy megnézem a HÍRadót, mert kíváncsi vagyok mi zajlik a világban…

Most ez az utolsó, amire kíváncsi vagyok a médiában…

Azon túl, hogy több mint 10 éve, egyébként sincs TV-m, és nem is értem, hogy másoknak honnan van annyi ideje, hogy a TV-t nézze, vagy akár csak a háttérből hallgassa, már rég nem hiszek a hírközlés ezen módjaiban...

Hétfő délután, a Kossuth téren, valóban megkérdezték sokan, hogy: Ki az a Lázár János?

[és most egy kis "játék" a média lehetőségeivel]

Amit ebből a közmédia “hír”ként közölni bírt: itt látható, 15:46-tól szűk egy percben (hirado.hu/videok, 2014.06.09., 19:30-as híradó).
Mivel a hirado.hu-n éppen már nem elérhető ez a tartalom, de szerencsére mások már onnan kimásolták, íme az említett híradó-részlet (forrás: cink.hu):

És ami talán leginkább fedi, miért is volt kint több/pár ezer ember a téren, és utána a sétában:

“Bár a tüntetés a Ki az a Lázár János? címet kapta, és az origós szál meg a norvég civil pénzek ellen vívott keresztesháborúja miatt a legtöbbször Lázár neve hangzott el a színpadon, fontos visszatérő eleme volt a hétfői beszédeknek a teljes politikai elittel szemben érzett elégedetlenség.” 

Bővebben (szöveggel, képpel, videóval): itt

És a manipulációs lehetőségek illusztrációjaként, ugyanarról az eseményről a helyszíni felvételek alapján (egyelőre csak viccként): http://youtu.be/x-6TSCNVfi8

… mert valóban elhangzott az is, hogy: “És most a közmédia dolgát megkönnyítendő…” és innentől pár pecig, ordító iróniával a hangjában beszélt Lázár János tehetségéről és a kormány nagyszerű, és egyébként valóban hatékony intézkedéseiről a speaker... mi ÉRTETTÜK, miről beszél...

Node...

még mielőtt félreértésbe keverednék, szeretnék tisztázni valamit: nem vagyok kormányellenes. Egy frászt, nagyon is örülök neki, hogy Magyarországnak Kormánya van, meg Miniszterei, meg Köztársasági Elnöke. A Kormány DÖNTÉSei, döntési mechanizmusai, az egyeztetések hiánya, és a folyamatos manipulálás és “hülyének nézés” az, ami nem tetszik.

És ez nem ma kezdődöt… még sok-sok választással ezelőtt, egyetemista koromban, valamikor a 2000-es évek legelején, egy akkori kampányidőszakban. Amikor is a jobboldali sajtó mellett kíváncsi voltam más véleményekre is, ugyanannak a kérdésnek más oldalakról való megközelítésére, ezért kerestem a többi, nem jobboldali sajtóorgánumot. Puszta kíváncsiságból, a teljesség igényének legalább minimális kielégítése végett…  És ez egyes körülöttem lévő emberek szemében akkora vétek volt, hogy sírásig menően bántottak, bántottuk egymást… (mondjuk akkoriban kevésbé tudtam a saját gondolkodásom mellett érvelni, sokkal hamarabb törött el a mécses; de egyáltalán nem értettem, miért élik meg, általam szeretett és tisztelt emberek, ellenük és a “haza”, meg a “jó értékrend” ellen elkövetett támadásnak azt, hogy különböző forrásokból tájékozódnék)

Azóta sokkal inkább figyelem azt a MIT helyett, hogy HOGYAN ír, kommunikál, üzen vagy reagál egy-egy cikk vagy riport. Érvel-e, vagy érzelmeket/indulatokat korbcsol fel, indoklás nélkül kijelentget, mintha nála volna az igazság, vagy tényszerű megközelítéseket sorakoztat, esetleg általánosítva, bizonyos csoportok elleni gyűlületet sugall, stb.

Akkor szomorított és riasztott el annak a végignézése is, hogy egyébként segítő szakmában dolgozó, emberekkel (válogatás és ítélet nélkül) foglalkozó ember hogyan válik indulatokkal teli szócsővé, és hogyan folyik belőle családi-baráti körben a szitok, a halmazokban gondolkogó megbélyegzés.

Nem tudtam arra figyelni már, amit mond, csak menekültem az elől, ahogy. És nem tudtam/tudok azóta sem hitelt és bizalmat adni olyan hatalmi-politikai erőnek, aki erre képes bírni embereket. (Az egyéni felelősségről most nem szeretnék írni. Az egy másik kérdés, hogy miért uralkodik valakin el az ilyen jellegű gyűlület.)

Itt tartok azóta. A különféle nézőpontok igényével, a társadalmi egyeztetés és párbeszád igényével, a valódi kommunikáció és a konstruktív vita igényével, a civil társadalom erősödésének, összefogásának igényével. Az emberek személyként, egyénként, felnőttként való kezelésének igényével. A szeretet és elfogadás igényével.

szubjektívek a tömegből (bringával, kutyával, csecsemővel, gyerekkel, párral, idősen és fiatalon):

 

Húsvéti elmélkedés

[…]
…, hogy mindkét esemény nagy titkot hordoz: a megtestesülés és a feltámadás emberileg megközelíthetetlen pillanatát.
Mint ahogy érthetetlen számunkra a bűn világa is: a bennünket fogva tartó bűn ereje, vagy a másikat megsemmisítő ítéletalkotás, vagy, hogy van-e remény a bűnös kilétének keresésekor, hogy ki vétett először és mivel. Vagy hogyan keletkeznek az előítéletek, és hogyan válik zsigerileg meghatározóvá a másik utálata, az engesztelhetetlen bemerevedés, a kezelhetetlen és lezártnak tekinthető "nálam van az igazság", vagy mi akadályoz meg bennünket abban, hogy az élet legyőzze bennünk is a halált?
Titok.
[…]

Fogyatékosságtól a tartalmazásig (from Disability to Inclusivity)

Egy Angol ismerőssel, kollégával beszélgettem az imént, és az elmúlt hétvége tapasztalásaival együtt most mindez írásra sarkall…

Mert mi is az, hogy rokkant, munkaképtelen (disabled)? Itt Budapesten / Magyarországon Tom, amikor táncórát tart, tolmács nélkül tulajdonképpen munkaképtelen, de legalábbis hátrányos helyzetben van, vagyis disabled… “someone with special needs”.

Angliában már jó ideje úgy tartják, hogy a “hátrányos helyzetűség” szociális fogalom, ugyanis szociális (társadalmi) tényezőkön múlik. Ha ugyanis a társadalom akadálymentes (accessible) épületeket, közlekedést, köztereket stb. biztosít, Braille-írással és hangjelzéssel is tájékoztat, akkor ez a fajta akadályozottság áthidalható. Pont úgy, mint egy tolmáccsal az idegennyelvűség is.

A handicapped (nyomorék, fogyatékos) kifejezés pedig kifejezetten sértő, hiszen a szó eredetéből fakadóan valamiféle koldulást jelez. 
Angliában mostanra[1] kialakulóban van az a szemlélet, amit az “inclusivity” kifejezéssel írnak le, s ami valamiféle beleértettséget, tartalmazást takar. Valahogy úgy, mint ahogy én azt láttam, tanultam a tapasztaltabb kollégáimtól az ArtMan Egyesület berkein belül... pl. annak a keresése, hogy mi lehet az a felület, ahol egyenlőek tudunk lenni? És mik azok a formák és tartalmak, amit a másik tud megajánlani, kínálni nekem, ami az ő egyediségéből fakad? Hogyan tudunk olyan teret biztosítani, ahol dönthet mindenki saját maga, felelősséggel önmagáért és egymásért. Ahol ilyen értelemben felnőttként van kezelve minden egyén.
Valahol itt kezdődik az az “inclusive practice”, amire nem tudok megfelelő Magyar kifejezést hirtelen[2], de amire szerencsére itthon is akadnak példák. Ebből a “tartalmazásból” és egymás inspirálásából nov. 24-én, most vasárnap délután a Trafóban, a Kontakt Ünnep keretében, minden bizonnyal egy kis ízelítőt is kaphat, aki erre szánja a vasárnap délutánt.

---

[1] az orvosi modell (medical modell, diagnózis felől közelít) és a szociális modell (social modell, akadálymentesítés felől közelít) után

[2] szó szerinti fordításban kb. beleértett/belefoglalt gyakorlat

Gondolatok a térd felől

Napok óta fáj a térdem, és kicsit a derekam meg a bokám is. Nem nagyon, épp csak tudatják, hogy figyelmet kérnek... az ízületek... a mozgás szervei, a test szerkezeti elemei...
Ez gondolkodásra késztet.
Minden mozdulat ezer apró részlet együttes fennállása. És aztán egy újabb mozdulat. Többnyire ezekre nem is kell figyeljek, automatikusan dolgozik a test. S hogy mi kell a mozgás szabadságához és öröméhez? Kapásból rávágnám, hogy a mozgásszervek épsége... de akár csak fázva, vagy fájó gyomorral, feszült idegrendszerrel, gyulladásban lévő légzőszervekkel, nem ugyanaz mozdulni. És még a gondolat símasága, akadálymentessége, szabad áramlása is kell ahhoz, hogy igazán önfeledt lehessen a mozgásom (táncom). Lassan ott tartok, hogy tulajdonképpen minden kell hozzá... az érzelmek, a gondolati szabadság (vagy üresség), a test minden szervének és sejtjének kiegyensúlyozott működése, megfelelő külső-belső állapot.
Minden apró eltérés változást hoz.
Ugyanakkor minden apró eltéréssel, disszonanciával, jelzéssel lehet dolgozni... táncolni.
És ekkor történik (történhet) a csoda: az önfeledt és örömteli mozgás, tánc elfeledteti, áthangolja, éltörpíti és kisimítja az előtte fennálló fájdalmakat, feszültséget, és gyógyít. Akár csak arra a néhány percre, amíg semmi másra nem figyelek, csak a mozdulatok áramlására, de sokszor ezen túl is. Mint ahogy a meditáció is áthangol, az ima is feltölt, úgy a táncnak, az elvárásoktól és görcsöktől megszabadított mozgásnak is van ilyen öngyógyító csodája.
Amikor nem a térdre, hanem az egészre, az egységre figyelek... sőt, nem is figyelek.
Amikor pillanatokra visszaölel a mindenség, a teljesség.
No de mi van akkor, amikor másoknak (közönségnek) táncolunk?

  

a képek illusztrációk, forrás: internet

Mint a test...

...mert ebből értek...
[csak gondolatfoszlányok]

A mai olvasmány... hogy mint a testben, minden sejt és minden szerv fontos, és nincs fontosabb vagy kevésbé fontos, mert együtt lesznek egy egész test, úgy vagyunk együtt mi is. És amelyik szerv távol van, vagy alacsonyabb rendű, épp az igényel több törődést és figyelmet. És nem lehet minden csak fül, hisz akkor hol maradna a látás, és nem lehet minden csak kéz, mert lábakra is szükség van, stb.
És ha az egyik beteg, az egész beteg... és amelyik jól működik, az az egész testet tartja jól.

És azt gondolom, hogy ez igaz minden közösségre... családtól az emberiségig, az összes köztes halmazzal együtt. Mert ha emberként mind Isten teremtményei vagyunk, akkor számomra nem kérdés, hogy mind egy test sejtjei vagyunk, függetlenül attól, hogy ki miben hisz, hova tartozik.
És helye van mindennek - avagy "minden ami van, az azért van, mert szabad lennie". Helye van a közgazdásznak és a művésznek, az orvosnak és az utcaseprőnek, a tanítónak és az áruházi polcfeltöltőnek, stb. És valószínűleg helye van a szegénynek és a gazdagnak is.

De függetlenül attól, hogy valaki az utcán élve, a hideg, az éhezés, az alkohol és a megaláztatások során szűkülő pszichés állapotban létezik, vagy gazdag lelki életű tanító, prédikátor: mind ember vagyunk. Ugyanaz az anyag. És mint egy test, egymásért, egymás segítésére, egymásra utaltságban vagyunk.

Egy "pogány" ismerős gondolata régebbről, hogy aki gazdag, vissza kell fordítson a társadalom épülésére és mások segítésére a javaiból, mert valahol a mások "kárára" lehet ő anyagiakban annyira bővelkedő. Ezt most nem tudom kifejteni, de valahol ugyanerről szól.

stb. stb.
még annyi minden dolgozik belül, de idő szűkében hirtelen csak ennyi...
...test a testben, csepp a tengerben... mind ugyanaz vagyunk...
És ha az egyik beteg, az egész beteg.

Segíts minket egymásra odafigyelnünk!

Hangzár - hamarosan a Bárkán

Amikor a lélekben valami mozdul, de nem vagy képes verbális szintre hozni. Amikor fogalmad sincs, hogyan formálj gondolatot, s szót a belső kavargásból. Míg csak egyre közelebb nem jutsz valami körülhatárolhatóhoz, valami szavakkal jellemezhetőhöz. S rettegsz, mert pontosan tudod: bármit mondasz is, hazug leszel... mert bármi, ami kimondott, már nem ugyanaz, ahogy benned rezdül, s ahogyan igazából van.

De keresel, keresel és körülírsz, hogy mégis kapcsolódni tudj e világhoz. S próbálod, melyik a legközelebbi közelítés...
És eljön a pillanat, amikor a felszínre kell kerülni. A levegő tüdődbe tágul, s minden idegszáladdal megfeszülve kimondod. Kiszakad torkodból a hang. Kiszakad, s szétárad.
Szavakká lettél.
Nem pont úgy, de valahogy mégis megkönnyebbültél. Valamit letettél, rábízva ezáltal a másikra... kezdjen vele amit tud, legjobb szándéka szerint.
Elengedted már.
S most pihegsz, fejet hajtva a sors előtt.
Jöjjön, aminek jönni kell, Te útnak indultál.

Szóló-Duó Fesztivál, jelölő kör

2012. Dec. 10., 19 óra, Bárka Színház

táncolja: Kovács Emese

Pillanatfelvétel

Talán öregszem, és azért -
Talán csak épp mostanra van a testemben annyi tánctréning, hogy így gondoljam -
Talán csak változom - -
Mindenesetre mostanában nagyon tudom élvezni a "táncos" táncot.
A tiszta táncot, ahol a mozdulat kommunikál, összhangban a zenével.
Aminek hatására a tudatalattimba utazhatok -
Az értelem alá -
Testbe, szellembe- -
Talán öregszem, azért.

Érik minden mag

Nem AZÉRT csinálni, hogy odafigyeljenek,
hanem ÚGY csinálni, hogy felfigyeljenek.

behind the ...

jobbról: Kecskés Gyuri, Szabó Ági, Birtalan Krisztina, Csikós Nóra, Hrotkó Heléna, Török Enikő, Jobbágy Bernadett

érdekes felismerés volt a legutolsó előadás meghajlásakor, hogy épp a piros anyagban vagyok és voltam a darab során többször is... és hogy most épp a gyökércsakrával foglalkozom, aminek a színe a piros...
hogy minden mennyire egyszerűen utat talál magának!!

Vágy a beteljesülésre

[élmény egy előadásról - belülről]

Vágy a beteljesülésre... az extázisra.
És az odáig vezető út.
Megannyi változás, és a változással járó fájdalom, lemondás. Hogy születni tudjon valami új - elengedni tudni a régit, ami volt, amit kinőttünk.
Alázat.
Hiszen "az ember nem a legszebb állat, hanem az állat legszebb álma! És ez az álom még befejezetlen..."
Változunk. Átalakulunk.
Keressük a beteljesülést.
Hogy szárnyalni tudjunk, akár csak napokig, percekig...
"Vállalni kell a lemondást, mert a lemondás az ünnep feltétele; a bábállapot bénultságát, mert ez a szárnyak feltétele."
Vágyunk. S változunk.
Ez így természetes.

fotó: Tankó Barnabás; 2012, Szkéné

Kontaktus

[2011. júni. 29.]

Tánc és ölelés között, az izzadtságodban csúszdázva
tollak, húzlak - érzem, hogy emelsz.
Nem zavar a szagod, nem zavar a szőröd,
az áthűlt vizes pólód, a forró leheleted.
Nem zavarsz, ha nem tökéletesen érzel,
s az sem zavar, ha téged bármi megzavar -
de úgy hiszem, most téged éppúgy, semmi sem zavar...
Néha észreveszem, hogy néznek - s ilyenkor kicsit minden zavar,
hisz kapcsolatot viszünk a világ elé.

Peregnek, foszlanak a fehér buborékok -
azt sem tudom, honnan jöttél,
azt sem tudom, milyen nyelven szólítanálak,
ha nem a testünk beszélne épp.

Izzadtságok, izmok, leheltelek -
test-meleg ölelés -
egyensúly -
napfénnyel kevert levegő jön-megy a nyitott ablakon.

Ha akarom, nem történik meg,
ha hagyom, minden történik - s minden, éppen jól.

Igazi férfiak

Az igazi férfiaknak olyan energiája van, amit nagyon szeretek. Ami ha tisztán megjelenik a színpadon, az önmagában kellemes. Gondolok itt a BUTI Dienes konferenciás 4+1 férfijára, vagy a Káin-Ábelre Márkékkal, vagy Sasha Waltz fantasztikus 4 pasijára a Madách színpadán.
Egyszerűen gyönyörű, egyszerűen más, egyszerűen csak általuk megjeleníthető. A hang, a testkép, a mozgásminőség... vagy egyszerűen csak: a férfi energia.

S ezt inkább náluk veszem észre. Úgy értem, hogy ilyen egyértelmű élményem a női energiáról még nem volt. Kézenfekvő azt mondani, hogy persze, hiszen nő vagyok, így ezt sosem tudom annyira kívülről látni. Pedig fontos volna tudnom, azt hiszem. Éppen azért, mert nő vagyok.
Mert ha felmegyek a színpadra, ott mindig egy nő lesz általam, sosem férfi. És inkább legyek nő, mint egy nemtelen anyag, egy fél mázsa hús, ami adott esetben mozog vagy beszél.
Nem tudom, hogy látnak kívülről a férfiak.
Azt tudom, én hogyan látom őket.
S azt, hogy amit látok, az jó.
hjjg

Szerintem...

[2010.szept.30.]

szerintem igenis van olyan, hogy valaki tudja MIT akar mondani, de nem tudja HOGYAN... és ez legalább olyan tragikus, mint ha nem tudná mit akar mondani, csak beszélne...
szerintem igenis meg kell ISMERNI az anyagot, amivel dolgozunk
szerintem igenis van helye a kísérletezésnek, a TAPASZTALÁSnak, és nem lehet egyből "szülni"
szerintem igenis működik, ha két különböző szakterület TALÁLKOZIK, és mindenki a saját tudását adja a dologhoz
szerintem nem fer (fair), hogy látatlanban MINŐSÍT vagy vet el bárki egy ötletet
szerintem a szabad alkotói légkörhöz kölcsönös BIZALOM kell

szerintem...
ko

cím nélkül

[2008.okt.31.]

bor, cigaretta,
Macinthos és tangó -
pesti bérházban a szoba,
táncpadló, éjjel 11 óra -
ezek voltunk fél éve még,
s ezzé válunk, ha lehet, újra,
magunk körül újabb köröket vonva
s - -
- - hagyom, hogy a dolgok
megtörténjenek

akik tudják...

[2008.szept.20.]

szerinted tényleg csak egy volt,
csupán egyetlen egy?
akkor kapard el magad, vagy
állj remetének, koldusnak,
halj meg -
takarodj a felesleges fájdalmaiddal!
az ember egyedül van, igen
s még jó, hogy tud szeretni
s még jó, hogy tud tanulni
bárkitől
és tanítani, élni, alkotni
ha úgy tetszik, reprodukálni
önmagát
hát keserűséget akarsz tovább adni?
csalódottságodat reprodukálni közénk?
hát hol van a boldogság?! ugye?
akik tudják a választ...
volt idő, hogy nem értettük a kérdést sem,
míg mostanra, csupa felesleges
tipródással mérgezzük a mindennapokat -
hát nem érted?
minden kapcsolat állomás
s mi boldogságot jöttünk osztani - -
gd

Felépítmények

[2007. nov. 02]

Kezdem felfogni a kimondott szó súlyát, s a felelősséget:
hogy nem mindegy, kiről mit mondok a másik embernek.

Ezt már Kornél is említette, hogy mindíg érzi a lakótársam
tekintetén, mikor mit mondtam róla, amíg ő nem volt jelen...

S a Zoli is felhívta már rá a figyelmet, hogy egyáltalán nem
mindegy kit, kinek a szemében, és hogyan építesz fel...

Felépíteni... vagy éppenséggel lerombolni valakit -
a kimondott szó erejével... S most döbbenek csak rá arra,

mennyi mindent hordok össze épp azokról, kiket szeretek,
épp azoknak, kiket szeretek... és csodálkozom, hogy ők
nem szeretik egymást - -
h