A Way inside on L1danceFest 2016

A duo with Endre Kertész (cello)

 

 

 

foto: Roland Szabó

Summary of the Show-case program:

Hangzár / Sequestered sound

koreográfia: Jobbágy Bernadett
tánc: Kovács Emese
zene: Jobbágy Bernadett, Tankó Barnabás
közreműködő: Borbély Viktor

támogató: SÍN Kulturális Központ, Orkesztika Alapítvány - MoHa Mozdulatművészek Háza

a videó felvételt és vágást nem tudom kik készítették, a vágott anyagot a Fesztivál szervezőitől kaptuk

L1 Fesztivál - 3. nap

Ismét MU Színház, ismét Fesztivál-nap, újabb előadások.
A befogadáshoz is energia kell... a befogadáshoz is kell egy olyan állapot, ami lehetővé teszi, hogy részt vegyek. Szerda után pénteken.


Ladjánszki Márta: Josha - a portrait

Minden ott kezdődik, ahol valaminek vége van. Minden a legelején, azzal a képpel, amit már a fesztiválfüzetből ismerek. És egy nagyon jóleső női hang... a saját halála alkalmából rendezett partin. Mindennek háttal, mindennek szembe nézve. A világítás és a színpadkép olyan, hogy az az érzésem: mi vagyunk a színpad háttere, és a közönség velünk szemben, valahol a lámpák mögött. A zenész, és a meztelen hölgy nekünk háttal, közvetlen a lámpák előtt, a lámpák felé játszik... azaz felénk játszik - háttal, mégsem úgy, mintha jó helyen ülnénk... [túlragoztam]
A zene átvezet, s visszatér a nő... Josha... vagy az, aki megszemélyesíti őt... már nincs rajta a szőke hajzuhatag: már lecsupaszítva, ám felöltöztetve áll elénk. Fekszik. Mozdul. Ismerős motívumok - mint szavakat egy szótárban, amikor nyelvet kezdünk tanulni. Egy külön világ. Számomra, szavakkal nehezen megragadható, mégis jól körülhatárolható univerzum. Márta világa. Aminek, alkalomról alkalomra, vagy sikerül belépni a kapuján, vagy nem. Ez minden, ami ösztön szintről hozható fel a tudatba, a testbe, s ami a saját tudatalattimba vezet, ha sikerül menni vele. Ez a kapcsolódási felület... valahol, a tudatos alatt derengve.
Hasonló alkatú táncos - kölcsön vett test, kölcsön adott mozdulatok, ugyanolyan elmélyült előadásmód. A lényeg, a részletekben rejlik... és így kibontható. Feltűnés nélkül fokozódik, és szippant egyre mélyebbre... bele... magamba... A zene halad vele, ő a zenével, én velük... majd csönd. A csönd, csak a zaj kontrasztjában értelmezhető. Mint az egyedül levés is a másokkal levés kontrasztjában. Úgy lenni egyedül, hogy nem vagy egyedül - és mégsem magányosan, amikor pedig egyedül... ez is rám van bízva, hogy kibontsam. A két alak együtt, vagy ketten egyedül? És én velük, vagy magammal?
A portré elkészítéséhez a befogadóra feltétlenül szükség van.

Rendezés, koreográfia: Ladjánszki Márta
Előadás: Joanna Lesnierowska, Varga Zsolt
Fény: Tomas Moravek


Daniel Almgrenrecén (SE/PL): Dance (Rafal)

Ki van írva, hogy tánc (Dance (Rafal))... ki van vetítve, csak hogy biztosak lehessünk benne. Aztán bejön a hátsó függönyök közül egy férfi: pocakos, öregedő, renyhe karizmokkal, fűfoltos nadrágban. Mintha a technikus lenne, vagy valaki, akit megkértek, hogy húzza el a függönyt, vigye arrébb a lámpákat... bár a jelenléte zavaróan színpadi... úgy értem, a jelenléte elárulja, hogy mégsem színpadot rendezni jött, hanem előad. Sóhajt. Magamban én is egy hatalmasat, hogy "jaj, mi lesz ez!" - az előítéletek.
Mozgás - ritmus. Légzés - ritmus. Csak ő van, Rafal, és az ő teste, ami egyre inkább betölti a teret. Akkor ez tánc... ha a test csinálja, és a térben van, és ritmust kelt... Vajon milyen lehetett XIV. Lajos, ahogy táncol? - jut eszembe hirtelen a gondolat. De teljesen magával ragad aztán az, ami a színpadon történik... csak egy-egy pillanatra zavar meg, hogy a mozdulat határát a test korlátai adják, de ezt azonnal feledteti az egész folyamat lendülete, ereje. Már verítéktől csillog az arca, a mellkasa... Mások fáradságában van valami perverz esztétikum. Ahogy tanúi vagyunk a folyamatnak, amiben a szemünk láttára fárad el.
Épp azon gondolkodom, hogy mitől tánc valami, és miért nem az... hogy a kaszáláshoz is kell az egész test, ami mozog, ritmust ad, és a folyamatban leizzad, aki csinálja... mégsem tánc. Szóval mi kell még hozzá, amitől azzá válik? Ekkor hörögni kezd... ez nekem nagyon határterület. És ebben a pillanatban, a hörgés és mozgás viccessé válik. Videojáték szimuláció, szinkronhanggal... A harc, az értelemtelenség, a fel sem fogott erőszak groteszk megjelenése. Hogy szuperhősnek képzelem magam, és benne a digitális világban csak lövök és tépek... biztosan nem emberek azok... és különben is: mindenkinek több élete van... Ráadásul én itt, a gép előtt, pocakosan és lustán, mégis szuperhős vagyok, szuper testtel és képességekkel. És nevetünk... rajta, meg a világunkon... Hogy tánc-e, vagy sem, már nem érdekel. Tetszik ez az egyszerű eszköztár.

Koncepció, rendezés: Daniel AlmgrenRecén
Tánc: Rafal Dziemidok

Down Under - video

Tánc, koreográfia: Jobbágy Bernadett

Rendező. Carlos Rodero

2012. Január 5., MU Színház

Komment:

Detti, megnéztem a Down Under-t (jó, hogy feltetted), és van megosztani valóm vele kapcsolatban :)

Szóval, az elején amikor feljön a fény és csak a kezeid mozognak kb., az nekem nagyon rövid volt, elnéztem volna még kicsit tovább, mert érdekes, de nagyon gyorsan tovább haladtál. De lehet, hogy csak a videón látszik így, és élőben többet lehetett belőle látni.

Érezhető, hogy koncepció, hogy alig látszik az arcod, és emiatt tök izgalmas, amikor látszik... épp ezért a végén - amikor felhajtod a hajad és felnézel - szerintem mehetett volna rá több fény, hogy még erősebb legyen.

Amúgy tényleg jó, átjön a "vakság". Van egy fekvős rész is amikor az ujjaidon támaszkodsz, na az is nagyon izgi mozdulat. Egy barátom látta, azt mondta nagyon erős atmoszférát teremtettél. Szoval fasza. :)

N. Szilvi