A kivonatoló

9 - fél 10 körül érkezik, hatalmas utazókofferét és az összetekert matracot mindig magával hozva.
Ha észrevesz, bólint, hogy Szia-szia!
Megkérdezi, feltennénk-e neki vizet a teához. És áll a résre nyitott üvegajtó előtt. És áll, míg mi dolgozunk tovább. Most nem beszél, de azt érzem, beszélgetni szeretne.
Összenézünk a kolléganőmmel - engem nem zavar, ha az ajtón belül áll... engem se.
Behívom, de köszöni, nem fázik, kint marad.
Kész a víz, hát elcsoszog a megbarnult, műanyag teázós edényéért. Teletöltjük.
Köszi-köszi! - mondja, mikor színültig van az edény, s ezzel visszatér irodájába, a virgágyás kőperemére, s folytatja a kivonatolást.
100 forintos könyveket olvas, amit a közeli antikváriumban vásárol, és miközben olvas, aláhúzza a lényeget. Kivonatol. Egész nap, minden nap, munkaidőben.
Kis időkre megáll, beszélget a boltossal, a virágárussal, vagy velünk, hogy mi történt a városban.
Teázik. S mostanában köhög. Van egy fém doboza, amibe köpni szokott.
Sosem szemetel, sosem kiabál.
13 éve az utcán él.
A kolléganőim szerint fogyatékos.
Én nem tudom, milyen 13 évig az utcán élni.

A postás

Körülbelül 50-55 Kg lehet az egész ember... pici, vékonyka, törékeny csontú.
Szemüvege lecsúszva hajlott orrának közepéig.
Felküzdi magát a buszra. Jobban mondva azt a mérhetetlen mennyiségű papírt, és azt az esetlenül mozdítható kerekes kocsit, amit cipel.
A kocsi színültig van levéllel, fognia kell, hogy fel ne boruljon, s vállán kereszben átvetve a postástáskája, tágra nyitott szájjal, hiszen az is úgy meg van tömve borítékokkal, hogy lehetetlen volna becsukni.
Beilleszti a kocsit a busz közepén az üres részbe, s úgy helyzkedik, hogy a vállán csünggő táska sarka meg legyen támasztva a kocsin, átadva ezzel egy darabka súlyt a padlónak.
Szusszan egyet, visszatolja szemüvegét.
S már jön is a fiatal nő, hogy elnézést, a babakocsihely, nem tudnak felszállni...
Reménytelen, lemondó pillantással arrébb vonszolja kerekes kocsiját, helyet adva a babakocsi-monstrumnak a busz közepén. Vékony, görcsös ujjaival kapaszkodni próbál. Sok helye nincs, és máris megint a teljes táska az ő vállát húzza.
Néhányan döbbent szánakozással tekintenek félve a postásra... Miért kell ennyi súlyt cipelnie egy ilyen pici embernek? És egyáltalán, ez a kornak legmegfelelőbb postai elosztó módszer?
A nő két megálló után leszáll. A postás pedig áll tovább, rezignáltan a terhek alatt.
Valami párbeszéd mintha folyna benne - figyelem arcának mozgását.
Jó 10 percig utazunk így. Szeretném megszólítani, hogy vajon minden nap ennyit cipel? De nem merem...
Aztán leszáll, s én nézek utána.
Jobb válla, amin a postástáska súlya ül, legalább 5 centivel lejjebb van, mint a másik.