9 - fél 10 körül érkezik, hatalmas utazókofferét és az összetekert matracot mindig magával hozva.
Ha észrevesz, bólint, hogy Szia-szia!
Megkérdezi, feltennénk-e neki vizet a teához. És áll a résre nyitott üvegajtó előtt. És áll, míg mi dolgozunk tovább. Most nem beszél, de azt érzem, beszélgetni szeretne.
Összenézünk a kolléganőmmel - engem nem zavar, ha az ajtón belül áll... engem se.
Behívom, de köszöni, nem fázik, kint marad.
Kész a víz, hát elcsoszog a megbarnult, műanyag teázós edényéért. Teletöltjük.
Köszi-köszi! - mondja, mikor színültig van az edény, s ezzel visszatér irodájába, a virgágyás kőperemére, s folytatja a kivonatolást.
100 forintos könyveket olvas, amit a közeli antikváriumban vásárol, és miközben olvas, aláhúzza a lényeget. Kivonatol. Egész nap, minden nap, munkaidőben.
Kis időkre megáll, beszélget a boltossal, a virágárussal, vagy velünk, hogy mi történt a városban.
Teázik. S mostanában köhög. Van egy fém doboza, amibe köpni szokott.
Sosem szemetel, sosem kiabál.
13 éve az utcán él.
A kolléganőim szerint fogyatékos.
Én nem tudom, milyen 13 évig az utcán élni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése