2011.09.25.
Chris Leuenberger
(Svájc) – Masculinity
sok mindent írtam… de azt hiszem, nem lényeges, hogy
miket
én öncélúnak éreztem őt
pedig ahogy indul, a földön fekvős, telefont nézős
monológgal, még érdekes volt… vagy egy percig… aztán már nem tudtam figyelni
rá, már nem érdekelt
sőt, utólag az a rész is tetszik, ahol a mozgások
egymásba transzformálódnak (kicsit, Agata szólójára emlékeztet, csak ott az
absztrakt képek transzformálódtak, itt meg a férfias tevékenységek
sztereotípiáinak sora, mozgáson keresztül, repetícióval utaztatva az
átváltozást) – sajnos eddigre már kellően
mérges voltam rá, hogy ne tudjak figyelni
értem, hogy határok feszegetése, értem, hogy kortárs
művészet… de ez terápia, ezt miért kell végignéznem? (imitált kapálás, imitált fizikai
munkák sora – tényleges fáradás… a Faifai darabja jut eszembe: „Kelj fel! Menj dolgozni!” - azt érzem, hogy mindenkinek hasznosabb
volna, ha igazából kaszálna… és valószínűleg akkor nem is volna kérdés, hogy mit
jelent férfinak lenni…)
vége… azaz mégsem, mert itt éles váltással, szinte
civilként mondja el Chris, hogy mindig is az volt a vágya, hogy sírni tudjon a
színpadon… ezért megkér valakit a
közönségből, hogy pofozza őt…
Gábor megy ki elsőnek… csak áll, és pofoz… kérésre
ez még mindig a kontrollról szól, hogy akkor üss, amikor kérlek
s persze amikor már majdnem sír, akkor nem kéri a
következő pofont
nem merek kimenni… azt érzem, hogy addig ütném, amíg… nem
tudom, félek, hogy kiszabadulna az eddig belém gyűlt agresszió, és kérés nélkül
ütném…
a művészet tényleg provokáció?
a provokáció tényleg művészet?
az az érdekes, hogy ha azt mondom: ez egy performance
volt, akkor végül is tetszik… de ha ez egy színházi előadás (amire jegyet vettem), akkor nem… akkor haragszom rá
a címke ennyit számít? vagy már én is kezdek
kategóriákban gondolkodni?
control and out of control
Debris Company:
Tomas Nepsinsky és Daniel Racek (Szlovákia) – [So Fa:]
egyszerűen jólesik
nem lineárisan gondolkodom, nem narrálom magamban, csak hagyom, hogy
jólessen
és teljes lényemmel örülök, hogy két pasit látok a színpadon, és hogy az egyáltalán nem kérdés, mitől férfiak ők, mert minden rezdülésükben azok
egy idő után azt érzem, hogy teljesen hasonlóan van
szerkesztve, mint a Julival csinált Vagy c. duónk… persze ők klasszisokkal képzettebb táncosok, meg gyakorlott színházi emberek, de valahogy nekem mégis ez ugrott be
volt csendes
intró, „póz”-ba zuhanás, zene (!), kb. a néma monológ/absztrakt saját test pakolós rész, a „járkálós”,
és a végén Tomas-nak még egy relévé-n táncolt szólója is volt...
hogy mindketten/megannyian járjuk az utat, és van, hogy találkozunk... leginkább a közösen megélt helyzetekben, vagy olyan állapotokban, ami mindkettőnknek ismerős
alig hiszem el... de jólesik a párhuzam
és inkább csak hagyom, hogy jólessen
és hálás vagyok, hogy ők zárják az estét, és a fesztivált
az emberek többnyire azzal szeretnek beszélgetni, akivel „egy
húron pendülnek”, akivel hasonló gondolataik vannak, akivel általában egyet
tudnak érteni
lehet, hogy ugyanerről van itt is szó
hogy azzal tudok együtt rezegni, akivel van "közös állapotom", akivel "egy nyelvet beszélünk"
és más meg mással tud, természetesen...
hallom a bárpultnál, hogy volt, akinek épp fordítva tetszettek a
dolgok: hogy Chris szólója nagyon, és ez maximum csak félig… hogy ez nem is volt kortárs darab... ohh, jaj!
szerencsére különbözünk
én mindenesetre Danielt és Tomast megjegyzem magamnak
Egy hangreaktívvá tett, digitálisan installált térben folyamatosan történő, on-going performance, loop... vagyis mintegy élő video-installációként létezik az ember /a nő/ a lélek és a test a kádfürdőbe zárva. 
