Folyamatok - Hangzár Emesével

Hangzár / Sequestered sound c. szóló

táncolta: Kovács Emese 

2013 január, Szóló-Duó Fesztivál, MU Színház, Budapest

Évekkel ezelőtt, egy iskolai feladat kapcsán láttam Emesétől egy szólót. Volt benne valami, ami nagyon megfogott, és éreztem, hogy ebből a vonalból kiindulva, szeretnék koreográfusként dolgozni vele... ám akkor még egy darabig nem adódott rá tér és idő. Aztán a 2013-as Szóló-Duó Fesztivál felhívása kapcsán mindketten azt éreztük, hogy most jött el az ideje.

Improvizációval kezdtünk dolgozni. Egyrészt Emese mozdulati karakteréből szerettem volna kiindulni, másrészt utakat kerestünk: izolációs utakat. Hogyan tud egy időben különféle testrészekkel, különféle karakterű mozdulatokat megvalósítani (ez volt az egykori szóló témája). Ezt követően képeket adtam neki, amiket átszűrve magán, alakult a szóló mozgásvilága.

Közben kezdett megszületni mindkettőnkben a téma: a szó kimondása előtti állapotot, folyamatot szerettük volna megragadni. Ahogy egy gondolat először belül kezd megfogalmazódni, tudatos szintre emelődni (sokszor már itt elakadnak dolgok), majd a gondolatot hogyan hozom feljebb és feljebb, egészen a hangszálak megrezdítéséig, és a szavak megformálásáig. Honnan, hova tart a gondolat? Hogyan transzformálódik szóvá? És milyen nehéz belső út megtalálni a megfelelő szavakat... amelyek legközelebb állnak a gondolathoz?

S közben mégis ott a vágy a megosztásra: hogy valaki megértsen, hogy kommunikálni tudjak… Vagy ott a kényszer, hogy felelni kell… és bennünk a gondolat bugyborog, és feszít, és elakad a toroknál, majd ismét elindul, míg végre, végre sikerül kigurulnia a szájon. És ki lett mondva, és már útjára engedtük, már tőlünk függetlenül él, már szavakká formálódott, és a másik emberre van bízva, hogy megérti-e… avagy hogyan érti meg. Kimondtam. Felszabadultam. Megnyugodtam. Vége. Vagy épp most kezdődik?

[próba a SÍN-ben]

Szeretem, ha az adott személy, akivel dolgozom, beleszűrődik a készülő darabba. Mindig azzal dolgozom, „ami van”... ami ott és akkor megjelenik, bennem, benne, kettőnk között. 

Emesével nagyon jó volt dolgozni. Nem féltünk egymástól, nem szégyelltünk semmit a másik előtt, átjárhatóvá váltunk a másik számára. Úgy is mondhatom, hogy inspiráltuk egymást. És akármilyen fáradtan, vagy frusztrációkkal teli érkeztem is a próbákra, egy rövid idő vagy némi verbális kiventilálás után teljesen a munkának tudtam szentelni magam. Többször is úgy jártam, hogy a próba végére több energiám volt, nyugodtabb voltam, stabilabb…elfeledkeztem a saját problémákról.

Izgalmas volt rájönni, hogy engem sokkal inkább a "folyamat" érdekel, ahogy az energia egyik helyzetből a másikba átáramoltatja a testet, Emese pedig képekben gondolkodik, végpontokban, testhelyzetekben. Aztán az volt a kérdés, hogy hogyan tudom elérni, hogy mégis (vagy egyre inkább) a folyamatra, az átalakulásra, a két "végpont" közötti útra tudjon figyelni. Hogy az út vigye el a "végpontokig".

Örülök ezeknek a tapasztalatoknak.

[felvételt a szólóról a blog 'video' nevű oldalán találsz]