BUTI – Ördöglakat, 2011. december 22.
Megjelent az Egy, és mozdulni kezdett… s mozgásával
megteremté a sokaságot.
A sokaságot, mely egynemű, s egyetlen pólusával izeg-mozog
szüntelen.
Majd megjelent a második pólus, mely hasonlítani próbál.
Hasonlítani… (mekkora tévedés!)
És a pólusok keveredtek…
S e pólusok találkozásának feszültsége mégis maga a
nyugalom. A szüntelenül meg nem állás, folyton változó nyugalma. S elpihenés.
A sokaságról ismét leválik az Egy…
Páratlanul. A páratlanság némaságával… nem fájdalom ez, s
nem is magány. A páratlan számokban rejlő önkéntelen feszültség természete,
mely teremteni vágyik.
A páratlanság ösztön: hogy létrehozzon, legalább még egyet,
maga mellé… a megnyugvást.
Ez az Egy álma… az álmunk… hogy „körökké kötődjünk sokakkal,
növekvő térré válva”[1]. Ám a
káprázatokon és álmokon túl, mégiscsak marad az Egy… az álmodó… aki teremt. S
keresi az „extázisát, a beteljesülését… mert ez az álom, még befejezetlen”[2].
fotó: Fekete Attila; http://www.fattila.hu/egyeb/lakat/
Adva van egy jó mozgású fiú, aki tele van érzéssel.
Egyszerre erős, egyszerre lágy. És adva van egy csapat kíváncsi srác, aki
hasonlítani próbál. Adott emellett egy sor ember, aki hangjával atmoszférát képes
teremteni, s adott egy nagyon finom kapcsolódás. És születik valami.
Még mindig szeretek férfiakat (…jelen esetben fiúkat…) nézni a színpadon… ha őszintén hagyják, hogy
azok legyenek, akik. És még mindig Balázs a kedvencem… éppen ezért… mert ő
úgy hasonlít, hogy nem hasonlít, pusztán önmagára. S így belőle a kar-rázás egyszerű
gesztusa úgy rázkódik kifelé, mint valami ősi rítus (magától értetődő erő),
amivel hegyet lehet megmozdítani.
És jön egy lány, aki mindenkinél inkább hasonlítani szeretne. Ezért képes
megtagadni női voltát (lányságát) is, és feledni az atmoszférát, ami árad.
Elfelejt kapcsolódni egy belülről fakadó, ösztönös áramlás természetességébe
(amit ez esetben az énekesek teremtenek). A belőle induló lány-csapat is erőtlen marad:
nincs tiszta, női energiájuk, de természetszerűleg a férfi dinamizmus sincs úgy jelen. Csak
számolnak, és hasonlítani akarnak, de már nem tudni pontosan, hogy mihez.
S felvillanásnyi időkre születik csupán…
Majd törvényszerűen összekeveredik fiú és lány… gyermek
és gyermek. És elkezd érződni a
páratlanság. Hogy végül maradjon az Egy… aki adva volt, aki a teremtés
folyamatát elindította. Akihez többnyire hasonlítani vágyunk, s néha hisszük is,
hogy tudunk.
Páratlanul. Végtelenül páratlanul vagyunk, egymás között is. És
ajándék a pillanat, amikor kapcsolódni tudunk egymáshoz… egy máshoz, aki
rajtunk kívül áll. Ünnep.
[1] Rilke
[2] Élőkép Színház: Lepkévé
válás – Konspiráció c. darab szövegéből
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése