Az álom üzenete - írás a Lepkévé válásról

Élőkép Színház: Lepkévé válás – Konspiráció a Bakelitben

Kovács Emese írása

A Bérczi Zsófia által vezetett Élőkép Színház egy már 2006-ben bemutatott vízióját álmodta idén januárban újra színpadra. Kisebb változtatások születtek a műben, a szereplők lecserélődtek, az egyedi látvány és atmoszféra azonban most is magába szippantó világot teremt, ahonnan nehéz a kijutás az előadás végén.

A fotográfusként végzett Bérczi Zsófi színház és képzőművészet egyesítését tűzte ki céljául. Projektjei egyedülállóak a maguk nemében, a formákba, anyagokba valódi életet lehel. A Lepkévé válás letisztult, különleges absztrakt formákkal, vetítéssel operáló vizualitása (mely Alwin Nikolais munkásságát is eszembe juttatja) és mitikus, szakrális, máskor közvetlenül a ma emberét megszólító tartalma által született elvont szféra távolinak és ugyanakkor ismerősnek tűnik. Hagyja, hogy a néző szeme rácsodálkozzon a képekre, belemerüljön az állandóan változó, formálódó elasztikus térbe, miközben üzenetet közvetít. Az absztrakt előadást szándékos módon többféleképpen értelmezhetjük, de fő motívuma az átváltozás, az újjászületés és az ahhoz szükséges áldozathozatal. „Vállalni kell a bábállapot bénultságát, mert ez a szárnyak feltétele” – halljuk az előadás egyik jelenetében először kivehetetlen, folyamatosan ismételgetett, egymásba folyó szómasszaként, ami egyszercsak kitisztul és megértjük az emblematikus mondatot.

És hogy mi alkotja a Lepkévé válás álomszerű világát? Először is adott egy mind az öt oldaláról törtfehér rugalmas anyaggal bevont színpadtér, kisebb és nagyobb bemélyedő félhold ívekkel illetve alul kör alakú résekkel. Mintha valami másik dimenzióba csöppentünk volna, egy másik bolygóra. Hová nyílnak a rések, mi az a kipúposodó testekből álló kereszt a tér közepén, hát a háttérfal apró csavart csillagai, melyekkel egy nyöszörgő, lila, arc és végtagok nélküli kis lény kezd el játszani, hogy aztán beléjük süppedve elnyomja őt az álom? Kíváncsi gyerekké tesz a megfejthetetlen titkokat sejtető kezdőjelenet. Mesének tűnik, melybe beleálmodjuk magunkat, követve a kis lila hernyó példáját. A kérdés, hogy utána újjászületünk-e, lesz-e szárnyunk nekünk is. Ahogy alánézünk a leveleknek (vetített mozgó árnyéklugas), be a természet eme mikrovilágába, látjuk, hogy a keresztből feléledő párkák felgöngyölítik az élet fonalát, miközben a fényből a báb lassan leengedődzik a sötétbe.

A bevezető rész után kezdetét veszi a misztikus álomutazás egy teremtéstörténetbe, melyet két csatornán keresztül is közvetítenek felénk. A kellemes hangok által elmesélt indián legenda szemünk előtt elevenedik meg: látjuk, ahogy a fény vízzé; a víz kaviccsá; a kavics, a homok kristállyá; a kristály pedig virággá alakul át. A virágból fa lesz, a fából földigiliszta, majd megszületik a bálna, melytől már csak egy ugrás az ember. Mind a beteljesülésüket keresik, a tökéletesebb létet álmodják meg. Az alázatos és precíz munkát végző − testüket, arcukat soha meg nem mutató − segítők mindezekké a képződményekké alakulnak át, hol színes, amorf textíliákba bújva, hol a padló alatt csúszva-mászva, karjaikkal, lábaikkal mindig máshogy nyújtva a transzformálódó matériát. Különösen látványos a homoksivatag „kikristályosodása”; a mennyezetet és födet összekötő fatörzs, mely mozdulna helyéről; a giliszta kettéválása, elefántokká szakadása; a bálnák (amik talán a legabsztraktabban vannak ábrázolva: egy nagyobb és egy kisebb fehér tepsiszerű gurulós alakzat, kétoldalt pirosan világító szemekkel), akiket digitális rácsozat ejt fogva, akar megsemmisíteni. Aztán összeszűkül a tér mély, ősi dallamokra. Mindezt − a látványhoz, asszociáláshoz hozzásegítő vetítés (Molnár Márk, Szarka Fedor Guido munkái) és hangeffektusok (Bársony Júlia hangmontázsa) ellenére − csak egy másfajta nézéssel vehetjük észre, érthetjük meg. Gyerekkori fantáziánkat kell újra elővenni, fogékonnyá kell válni újra a mesékre.

Ám ez nem csak mese. Mert elérkezünk az emberhez, aki „az állat legszebb álma” csupán, bár ő többnek hiszi magát. Legyilkolja azt, ami álmodja őt, amiből keletkezett, amitől függ. A természetet ellenségének tekinti, pedig ő maga is annak része. Kék, gömbfejű „véglényként” tengeti mindennapjait, hogy a bolygó leélése után egy újabb után nézzen, aztán azt is elpusztíthassa. Terebessy Tóbiás (aki több mindenben alkotótárs volt) szövege, mellyel ezek a lények megszólítanak minket, kizökkent az álmodozásból, a jövőből érkező figyelmeztetésként hat. A kék pár lassan háta mögé engedi fejét, majd teherként cipelve „tudását”, eloldalog.

Narancs morfománok (az alkotó így hívja a műveiben állandóan visszatérő, arctalan, nemtelen színes burokba bújt lényeket) rosszcsont hada lepi el a színpadot, játékba kezdenek a levetett „fejekkel”. Imitálnak tyúkot, békát, madarat, majd óratiktakolásra szabályszerűen egyszerre emelgetik lábukat. Kezdenek megkomolyodni, jógából ismert gyémántülésben kötnek ki. Egy nagy zöld tehénszerű állat − akinek ráadásul egy fenék képezi az orrát − felbukkanása nem tesz jót a dramaturgiának, amin az egész viccelődős narancs jelenet lazít, felkönnyíti azt. A piros katonás rész azonban véresen komoly, harcot, erőszakot jelenítenek meg zászlós botjaik segítségével. A fegyver azonban visszaüt, máris keresztként cipelik vállukon, végül bele is halnak terheikbe.

Közeleg a lepkévé válás ideje, a báb újból lenyúlik a behorpadó mennyezetből, majd lakója a csövön felfelé kiszabadul a burokból. Különösen szép, ahogy a mászó testrészei áttűnnek a vékony anyagon. Az újjászületés egy emberibb, ugyanakkor szakrális síkon is megjelenik. Fekete siratóasszonyok jönnek be, hosszú uszályaik kereszteződnek. Lassan kibújnak ők is a gyászruhából, először kendőt formáznak vele, Szűz Mária bánatát is idézve. Imádkozásra felnyúló karjaik azonban végleg lefejtik a sötétséget, maradnak az élénk színek, az élet. A háttérfal mögött még átsejlenek, ahogy tétován járkálnak egy kupacban, ismerkednek az új világgal. Mert az álomnak koránt sincs még vége, hogy hogy végződik rajtunk áll.

Élőkép Színház: Lepkévé válás – Konspiráció

Morfománok: Birtalan Krisztina, Hrotkó Heléna, Jobbágy Bernadett, Kecskés György, Makra Viktória, Nagy Zsuzsanna, Szabó Ildikó Ágnes

Látvány alapkoncepció: Bérczi Zsófia, Terebessy Tóbiás

Látvány-, díszlet-, fény- és dramaturgiai tervezés, morfomán figurák: Bérczi Zsófia

Mozdulatok: Bérczi Zsófia és a mindenkori társulat – kiemelten Bársony Júlia, Kántor Kata

Animációk: Terebessy Tóbiás, Szarka Fedor Guido, Molnár Márk
A bálnák tervezője és készítője, konzulens: Terebessy Tóbiás
Hangmontázs: Bársony Júlia

Elektronikai eszközök (shutter és ledvilágítás), video lejátszás technika és programozás: Tankó
Barnabás

Animáció programozás: Tasnádi József, Tankó Barnabás
Videó vágás: Ernst Süss, Bérczi Zsófia
Udun játszik: Szarka Fedor Guido
Hangfelmondás: Birtalan Krisztina, Mátyás Attila, Szarka Fedor Guido, Rimóczi István
Jelmez és díszletfal készítés: Bérczi Zsófia
Díszlet szerkezeti elemek: Tankó Barnabás, Tankó Károly
Díszletépítés: Tankó Barnabás, Tankó Károly, Terebessy Tóbiás
Fénytechnikai beépítés: Szabon Balázs

Rendezés, koreográfia: Bérczi Zsófia

Felhasznált és inspirációs szövegek: – Patrice Van Eersel – Az ötödik álom
- Terebessy Tóbiás – Lepkévé válás
- Antoine de Saint-Exupery – Citadella
- Miguel Torres – A két valóság szárnya

TaARTrum - Cirkolabor

fotók: Bartha Máté (www.barthamate.com)

szombat, délelőtt 11 óra, szinte még üres korzó... kezdünk, megszólal a zene... pillanatok alatt összeverődik egy cirka 25-30 fős "tömeg" a semmiből, amihez csatlakoztak később páran
ez önmagában jóleső visszajelzés
aztán, amit én igazán szeretek, hogy a közönség, az "igazi közönség", aki nem szakmabeli, elismerően reagál... a szemben lévő bódé árusa például, aki gratulált, és kérdezte, hogy kik vagyunk, mert tetszett neki... vagy egy másik illető, aki túl rövidnek találta a 15 perces részletet...
így mégiscsak volt értelme az izomláznak :)

L1 Fesztivál - 3. nap

Ismét MU Színház, ismét Fesztivál-nap, újabb előadások.
A befogadáshoz is energia kell... a befogadáshoz is kell egy olyan állapot, ami lehetővé teszi, hogy részt vegyek. Szerda után pénteken.


Ladjánszki Márta: Josha - a portrait

Minden ott kezdődik, ahol valaminek vége van. Minden a legelején, azzal a képpel, amit már a fesztiválfüzetből ismerek. És egy nagyon jóleső női hang... a saját halála alkalmából rendezett partin. Mindennek háttal, mindennek szembe nézve. A világítás és a színpadkép olyan, hogy az az érzésem: mi vagyunk a színpad háttere, és a közönség velünk szemben, valahol a lámpák mögött. A zenész, és a meztelen hölgy nekünk háttal, közvetlen a lámpák előtt, a lámpák felé játszik... azaz felénk játszik - háttal, mégsem úgy, mintha jó helyen ülnénk... [túlragoztam]
A zene átvezet, s visszatér a nő... Josha... vagy az, aki megszemélyesíti őt... már nincs rajta a szőke hajzuhatag: már lecsupaszítva, ám felöltöztetve áll elénk. Fekszik. Mozdul. Ismerős motívumok - mint szavakat egy szótárban, amikor nyelvet kezdünk tanulni. Egy külön világ. Számomra, szavakkal nehezen megragadható, mégis jól körülhatárolható univerzum. Márta világa. Aminek, alkalomról alkalomra, vagy sikerül belépni a kapuján, vagy nem. Ez minden, ami ösztön szintről hozható fel a tudatba, a testbe, s ami a saját tudatalattimba vezet, ha sikerül menni vele. Ez a kapcsolódási felület... valahol, a tudatos alatt derengve.
Hasonló alkatú táncos - kölcsön vett test, kölcsön adott mozdulatok, ugyanolyan elmélyült előadásmód. A lényeg, a részletekben rejlik... és így kibontható. Feltűnés nélkül fokozódik, és szippant egyre mélyebbre... bele... magamba... A zene halad vele, ő a zenével, én velük... majd csönd. A csönd, csak a zaj kontrasztjában értelmezhető. Mint az egyedül levés is a másokkal levés kontrasztjában. Úgy lenni egyedül, hogy nem vagy egyedül - és mégsem magányosan, amikor pedig egyedül... ez is rám van bízva, hogy kibontsam. A két alak együtt, vagy ketten egyedül? És én velük, vagy magammal?
A portré elkészítéséhez a befogadóra feltétlenül szükség van.

Rendezés, koreográfia: Ladjánszki Márta
Előadás: Joanna Lesnierowska, Varga Zsolt
Fény: Tomas Moravek


Daniel Almgrenrecén (SE/PL): Dance (Rafal)

Ki van írva, hogy tánc (Dance (Rafal))... ki van vetítve, csak hogy biztosak lehessünk benne. Aztán bejön a hátsó függönyök közül egy férfi: pocakos, öregedő, renyhe karizmokkal, fűfoltos nadrágban. Mintha a technikus lenne, vagy valaki, akit megkértek, hogy húzza el a függönyt, vigye arrébb a lámpákat... bár a jelenléte zavaróan színpadi... úgy értem, a jelenléte elárulja, hogy mégsem színpadot rendezni jött, hanem előad. Sóhajt. Magamban én is egy hatalmasat, hogy "jaj, mi lesz ez!" - az előítéletek.
Mozgás - ritmus. Légzés - ritmus. Csak ő van, Rafal, és az ő teste, ami egyre inkább betölti a teret. Akkor ez tánc... ha a test csinálja, és a térben van, és ritmust kelt... Vajon milyen lehetett XIV. Lajos, ahogy táncol? - jut eszembe hirtelen a gondolat. De teljesen magával ragad aztán az, ami a színpadon történik... csak egy-egy pillanatra zavar meg, hogy a mozdulat határát a test korlátai adják, de ezt azonnal feledteti az egész folyamat lendülete, ereje. Már verítéktől csillog az arca, a mellkasa... Mások fáradságában van valami perverz esztétikum. Ahogy tanúi vagyunk a folyamatnak, amiben a szemünk láttára fárad el.
Épp azon gondolkodom, hogy mitől tánc valami, és miért nem az... hogy a kaszáláshoz is kell az egész test, ami mozog, ritmust ad, és a folyamatban leizzad, aki csinálja... mégsem tánc. Szóval mi kell még hozzá, amitől azzá válik? Ekkor hörögni kezd... ez nekem nagyon határterület. És ebben a pillanatban, a hörgés és mozgás viccessé válik. Videojáték szimuláció, szinkronhanggal... A harc, az értelemtelenség, a fel sem fogott erőszak groteszk megjelenése. Hogy szuperhősnek képzelem magam, és benne a digitális világban csak lövök és tépek... biztosan nem emberek azok... és különben is: mindenkinek több élete van... Ráadásul én itt, a gép előtt, pocakosan és lustán, mégis szuperhős vagyok, szuper testtel és képességekkel. És nevetünk... rajta, meg a világunkon... Hogy tánc-e, vagy sem, már nem érdekel. Tetszik ez az egyszerű eszköztár.

Koncepció, rendezés: Daniel AlmgrenRecén
Tánc: Rafal Dziemidok

Érik minden mag

Nem AZÉRT csinálni, hogy odafigyeljenek,
hanem ÚGY csinálni, hogy felfigyeljenek.

Időtlen tér - tér nélküli idő

pihennem kell
ma álmomban láttam a kocsim összetörve... először észre sem vettem, hogy az oldala és az eleje be van horpadva, csak később...
túl sok minden van egyszerre
pedig egy nap egy dolog épp elég
folyamatos rohanás, folyamatos koncentrálás, ingerek, folyamatos 100%
pihennem kell

a fesztivál 2. napján nem is voltam... sok volt már az a nap így is
tegnap, a harmadik nap előadásait (Josha és Dance (Rafal)) viszont megnéztem
hamarosan, ha találok egy csepp időt rá, írok is róluk... mert hatottak

L1 Fesztivál - 1. nap

[felvezetés]

Pillanatnyi impresszió, pillanatnyi vélemény... habár egy alvásnyival később, mégis frissen írom, amit hirtelen okoz bennem az élmény... S mint ilyen - pillanatnyi vélemény - biztosan nem állandó. Van, hogy elmélyül, van, hogy megváltozik, de most mindenesetre egy benyomás, egy élmény pillanatnyi lenyomata... jelen véleményem.
Az igazi értékmérőm úgyis az idő. Évek óta követem a Szóló-Duó Táncfesztivál programját, és az L1 Fesztivál eseményeit, és függetlenül minden kritikától és értékeléstől, az jelentett valamit, aminek évek távlatából is van rám hatása. És sokszor bizony éppen az hat mélyebben, amiről a pillanatnyi véleményem lesújtó... ami felbosszantott, amit eluntam, ami nem maradt semleges.

Ez nem kritika. Ez vélemény.
De bármit leírni: felelősség.


Christine Borch (DK/DE): The body that comes
A test, mint téma... örök kérdés egy olyan világban, ahol a test a megjelenítő eszköz, a kommunikáció hordozója. Amihez magam is folyton visszatérek: "Ez az ÉN testem..." de mit kezdek vele, és hogyan?
Nekem valami nagyon hiányzik. Nem tudom a szót rá, hogy micsoda, de nincs ott... Az expozíció, a nyitó kép tiszta, érdekes - majd hirtelen fényváltás, lihegés. Direkt út a transz eléréséhez. Olyasmi, ami előtt (nekem) hiányzik a 'valami'. Persze in medias res szabad kezdeni a lihegéssel, ami aztán remegéssé, rázkódássá, majd hörgéssé alakul, csak mi az ok? Mi az indító erő? Önmagáért az állapotért kezdem csinálni? Tudatmódosulásért, amit most mutatok nektek? Vagy tényleg van valami, ami indít, és ami okoz... és akkor minden következmény, és helye van.
Erős képek, alapvető téma, valódi tudatállapot-változás... valami még sincs ott... az egész előtt...
S valami ötlet, valami inspiráció mégis született bennem általa.

koreográfia és előadás: Christine Borch


CIE József Trefeli (HU/CH): Jinx 103
"Egyedem-begyedem tengertánc, hajdú sógor mit kívánsz? Nem kívánok egyebet, csak egy szelet kenyeret." ... a mantra... a mantrám, évekkel ezelőttről, a Pilis erdejéből... és a gyermekkorból. A szöveg ritmusa, a saját kötődésem, és a kánon, az egymáshoz képest eltolódó ismétlődések lüktetése. Már most szeretem... sőt, már tegnap szerettem, amikor Gáborral, nyolc év után ismét, összefutottunk a MU Színházban.
Ritmus és rítus... játék és virtus... improvizáció, keretek, szabadság.
Az elején a szalaggal való "játék" is előhív olyan képeket bennem, ami még a gyerekkor része... nagyon egyszerű, és nagyon működik... nekem. Mint ahogyan a körben ültetett nézők viszonya, amitől megjelenik valami közösségi rezgés, valami, ami velem is történik, aminek éppúgy a részese vagyok...
megint nem találom a szavakat...
Két srác, azonos gyökerek... legényes, hajdau, ritmus, strukturált improvizáció, mai nyelven kimondva...
Ketten, ugyanazt, egyszerre. Együtt. Két bravúros 'hangszer', két nagyon jó 'zenész' birtokában. Igen, a test, már megint... És most a zihálásnak is van 'értelme', oka... úgy van kihangosítva, témává téve egy-egy pillanatra, hogy szerves része a folyamatnak.
Hát így... valahogy.

koreográfia és tánc: Trefeli József és Varga Gábor


Nanohach (CZ): Suna No Onna (Sand woman)
Élőlény... ÉLŐ LÉNY... és természet. A viszony, amiben mi vagyunk porszemnyi közjátékok, sodródva egy hatalmas erőtérben. És alkalmazkodva, amennyire bírunk. Alázat, puhaság, élet. Nem szégyen meghajolni, nem szégyen gyengének lenni... önmagunkban. Az élet terve íródik, s mint olyan folyton újul, pereg, változik... és erős. Az ÉLET ereje: messze meghalad minden egyéni erőnket. Ebben a homoksivatagban nem számít, mely porszem kicsoda... a homoktömeg maga él.
Modern sámánok egész este... három különböző formában. Ismétlés, ismétlés, folyamat... valami mindig változik a létezésben, az ugyanolyanságban. Amikor elfárad, és jólesik. Amikor hálás vagyok neki érte.
Izgalmas világítás, finom, ugyanakkor erős előadásmód... két FÉRFI után egy NŐ a színpadon. Valódi női energiákkal, anélkül, hogy erőltetve volna a nő-ség. Mert az 'élőlény' aztán 'női lény' lesz a szemünk láttára... pusztán azáltal, hogy jelen van, hogy mozdul, hogy létezik. Sem elrejtve, sem kierősítve nincs a nem... s így gyönyörű... a test, már megint, mely az élet hordozója egyben. Ennek a körforgásnak van olyan lírája (számomra), ami valahol mélyebb és őszintébb hangot rezdít meg, mint bármilyen 'nagy művész' bármilyen 'nagy művészete'.

koncepció, koreográfia, tánc: Lea Švejdová
árnéyk-ember: nem tudni kicsoda

L1 Fesztivál - coming soon

jövő hét szerdától vasárnapig (szept. 19-23.) L1 Fesztivál, sok-sok előadással, beszélgetéssel, workshoppal

részletes program: itt

kapcsolódó program - hogy beszélni is tudjunk arról, amit látunk (Talking Through V4 és Dance Script): itt

Szíverősítő 2012 - meghívó

ARTEmNOSteR [Határátlépés]

" [...]
50,3 kg… mezítelenül, 13:25-kor. Éhesen, zsigerig fáradva…

Határátlépés.

Mert minden változás krízis… 
Előrelépés (elmozdulás)… igen, ebben benne rejlik a konfliktus.

És mégis: kié a TEST?
[...]"

Borbély Viktor és Jobbágy Bernadett videoinstallációja szöveggel a Szíverősítő c. tárlaton
2012. szept. 15-én, szombaton, a Dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézetben (18 órától)