onopordum performance

2014. június 11., szerda

Gondolatok Reigl Judit – Űr és extázis című kiállítása kapcsán

Régóta érzem, hogy a művészet leginkább a filozófiával rokon terület. Az életről való gondolkodás, és e gondolatok formába öntésének folyamata, történjen az bármilyen médium segítségével – tánccal, színházzal, festészettel, akció-művészettel, zenével, írásban vagy bárhogyan kifejezve –, mindig az életről alkotott tapasztalatokat sűríti állítássá vagy még inkább kérdéssé. Ilyen formán pedig nem az az elsődleges, hogy tetszik, vagy nem tetszik az adott mű (forma, vagy megnyilvánulás), hanem sokkal inkább az, hogy mennyire érzem hitelesnek azt. És azt tapasztalom, hogy mindenképpen hitelessé válik azoknak az alkotóknak a munkája, akik önazonosak, akiknek a világnézete, gondolatai és kérdései, életük egy darabja megjelenik az adott alkotói folyamatban (de nem tolakodik annyira előtérbe, hogy köldöknézésbe forduljon át). Hiteles tud lenni, aki őszinte érdeklődéssel fordul témája felé, aki valóban kérdez, akit folyamatosan érdekel, amit csinál... hogy így mondjam: „benne él” a munkáiban. Vagyis aki már túl van a megfelelés kényszerén, már nincs külső „kinek”, akinek tetszeni vágyik (és ez nem ugyanaz, mint a megértettség, a szellemi társak utáni vágy, a megosztás vágya, vagy a „szeretném, ha szeretnének” érzés).

Reigl Judit munkái kapcsán is érzem ezt a hitelességet, ezt a folyamatos újra felfedezést. Ezért tud megszólítani.

A gesztus alapú, viszonylag kevés színt használó munkái érdekelnek, vagy fognak meg először, illetve a tusrajzok. Ezekben érzem a folyamat extázisát, az alkotás ízét: amikor az anyag, a lenyomat maga mesélni kezd, a dinamikán, színeken vagy a kompozíción túl. Ez olyan nyelv, amit (azt hiszem, hogy) értek, mert magam is tapasztaltam, és így, bár közel nem olyan sűrűségben, de hasonló érzéki élményeket élek meg a nézés, és a csinálás alatt.

Reigl Judit (2010) Jobbágy Bernadett (valamikor, sokkal korábban)

Itt megint kikívánkozik belőlem egy gondolat, ami szintén elkísér egy ideje már: méghozzá az, hogy megérteni a másik embert (a másik ember élményét, gondolatait) csak akkor tudjuk igazán – és sohasem teljesen –, ha nagyon hasonló vagy közel azonos tapasztalataink vannak az életről. Ha létrejön egy közös élménymező, akár térben-időben elkülönülten élve meg hasonló helyzeteket. Vagyis csak azt tudom igazán megérteni, átérezni, ahhoz tudok kapcsolódni, amit már magam is átéltem. Ilyen formán beszélhetek én akárkinek a táncterápia felnövelő, öngyógyító erejéről, ha az illető még életében soha nem oldódott bele önfeledten a saját, autentikus, belülről jövő mozdulataiba... akkor maximum elmével próbálja (és jó esetben próbálja) megfogni azt, ami az elmén túl létezik leginkább.

Kicsit más megközelítésben: „Éljetek, hogy legyen mit eljátszanotok!” – mondta a rendező a diákszínészeknek a fesztivál elején.

Ennek a gondolatnak a mentén pedig fontos, hogy Reigl munkái kapcsán saját magamhoz, saját korábbi vagy jelenlegi énemhez tudok kapcsolódni, közelebb kerülni, valamit ismét megérteni a művészet által... még akkor is, ha néha menekülnék ettől a folyton magamba visszatéréstől.

Olyan szavakat írtam fel a kiállítás alatt, mint: „az aktus energiája”, vagy „nekiesés az anagnak – fémmel, erővel”, illetve hogy: „nyomhagyás és/vagy a valóság ott felejtése a vásznon”. Újra értelmezés, és újra értelmeződés.

Közben folyamatosan előhívódnak beszélgetések egykori művész-tanárommal és mesteremmel, Rohonci István ROHO-val... és testi élmények, szagok és tapintások emlékei egyes alkotói folyamatok bennem elraktározott rétegeiből.

Nosztalgia és vágy a testből születő alkotásra. Vágy az anyag, a gesztus, a szabad gondolkodás cselekvéssé formálása iránt.

...

És közben elszomorít a tudat, hogy sem Reigl Judit, sem Hantai Simon, sem még többen mások, akikre előszeretettel tekintünk úgy, mint magyar alkotókra (ld.: „legdrágább magyar festmény” Hantai képe kapcsán), szinte biztosan nem jutottak volna odáig, ahová, ha itthon maradnak, és ebben az országban próbálnak alkotni. És így – bár gyökereik valóban innen erednek – csak részben tudom vagy akarom magyar művészként aposztrofálni őket.

És e ponton eljutottam én is a „Mi a magyar?” kérdéséhez, ami az utóbbi években többször, többféle formában feltevődött a hazai kortárs művészetben már.

...

A kiállítás június 22-ig még látható a Ludwig Múzeumban.

Ki az a L. J. margójára - a média manipulálhatóságáról

Emlékszem, ahogy éledő értelmű kamaszként valóban vártam a HÍREKet a TV-ben… ahogy mondom a szüleimnek, hogy megnézem a HÍRadót, mert kíváncsi vagyok mi zajlik a világban…

Most ez az utolsó, amire kíváncsi vagyok a médiában…

Azon túl, hogy több mint 10 éve, egyébként sincs TV-m, és nem is értem, hogy másoknak honnan van annyi ideje, hogy a TV-t nézze, vagy akár csak a háttérből hallgassa, már rég nem hiszek a hírközlés ezen módjaiban...

Hétfő délután, a Kossuth téren, valóban megkérdezték sokan, hogy: Ki az a Lázár János?

[és most egy kis "játék" a média lehetőségeivel]

Amit ebből a közmédia “hír”ként közölni bírt: itt látható, 15:46-tól szűk egy percben (hirado.hu/videok, 2014.06.09., 19:30-as híradó).
Mivel a hirado.hu-n éppen már nem elérhető ez a tartalom, de szerencsére mások már onnan kimásolták, íme az említett híradó-részlet (forrás: cink.hu):

És ami talán leginkább fedi, miért is volt kint több/pár ezer ember a téren, és utána a sétában:

“Bár a tüntetés a Ki az a Lázár János? címet kapta, és az origós szál meg a norvég civil pénzek ellen vívott keresztesháborúja miatt a legtöbbször Lázár neve hangzott el a színpadon, fontos visszatérő eleme volt a hétfői beszédeknek a teljes politikai elittel szemben érzett elégedetlenség.”

Bővebben (szöveggel, képpel, videóval): itt

És a manipulációs lehetőségek illusztrációjaként, ugyanarról az eseményről a helyszíni felvételek alapján (egyelőre csak viccként): http://youtu.be/x-6TSCNVfi8

… mert valóban elhangzott az is, hogy: “És most a közmédia dolgát megkönnyítendő…” és innentől pár pecig, ordító iróniával a hangjában beszélt Lázár János tehetségéről és a kormány nagyszerű, és egyébként valóban hatékony intézkedéseiről a speaker... mi ÉRTETTÜK, miről beszél...

Node...

még mielőtt félreértésbe keverednék, szeretnék tisztázni valamit: nem vagyok kormányellenes. Egy frászt, nagyon is örülök neki, hogy Magyarországnak Kormánya van, meg Miniszterei, meg Köztársasági Elnöke. A Kormány DÖNTÉSei, döntési mechanizmusai, az egyeztetések hiánya, és a folyamatos manipulálás és “hülyének nézés” az, ami nem tetszik.

És ez nem ma kezdődöt… még sok-sok választással ezelőtt, egyetemista koromban, valamikor a 2000-es évek legelején, egy akkori kampányidőszakban. Amikor is a jobboldali sajtó mellett kíváncsi voltam más véleményekre is, ugyanannak a kérdésnek más oldalakról való megközelítésére, ezért kerestem a többi, nem jobboldali sajtóorgánumot. Puszta kíváncsiságból, a teljesség igényének legalább minimális kielégítése végett… És ez egyes körülöttem lévő emberek szemében akkora vétek volt, hogy sírásig menően bántottak, bántottuk egymást… (mondjuk akkoriban kevésbé tudtam a saját gondolkodásom mellett érvelni, sokkal hamarabb törött el a mécses; de egyáltalán nem értettem, miért élik meg, általam szeretett és tisztelt emberek, ellenük és a “haza”, meg a “jó értékrend” ellen elkövetett támadásnak azt, hogy különböző forrásokból tájékozódnék)

Azóta sokkal inkább figyelem azt a MIT helyett, hogy HOGYAN ír, kommunikál, üzen vagy reagál egy-egy cikk vagy riport. Érvel-e, vagy érzelmeket/indulatokat korbcsol fel, indoklás nélkül kijelentget, mintha nála volna az igazság, vagy tényszerű megközelítéseket sorakoztat, esetleg általánosítva, bizonyos csoportok elleni gyűlületet sugall, stb.

Akkor szomorított és riasztott el annak a végignézése is, hogy egyébként segítő szakmában dolgozó, emberekkel (válogatás és ítélet nélkül) foglalkozó ember hogyan válik indulatokkal teli szócsővé, és hogyan folyik belőle családi-baráti körben a szitok, a halmazokban gondolkogó megbélyegzés.

Nem tudtam arra figyelni már, amit mond, csak menekültem az elől, ahogy. És nem tudtam/tudok azóta sem hitelt és bizalmat adni olyan hatalmi-politikai erőnek, aki erre képes bírni embereket. (Az egyéni felelősségről most nem szeretnék írni. Az egy másik kérdés, hogy miért uralkodik valakin el az ilyen jellegű gyűlület.)

Itt tartok azóta. A különféle nézőpontok igényével, a társadalmi egyeztetés és párbeszád igényével, a valódi kommunikáció és a konstruktív vita igényével, a civil társadalom erősödésének, összefogásának igényével. Az emberek személyként, egyénként, felnőttként való kezelésének igényével. A szeretet és elfogadás igényével.

szubjektívek a tömegből (bringával, kutyával, csecsemővel, gyerekkel, párral, idősen és fiatalon):

2014. május 9., péntek

… gondolat ...

"A megbocsátás nem változtatja meg a múltat, de szélesíti a jövőt."

2014. május 1., csütörtök

MEGBOCSÁJTÁS hónapja

Megbocsájtás.
Desmond Tutu érsek globális kezdeményezése arra, hogy megbocsássunk egymásnak, és megbocsátassunk.
Függetlenül a meghirdetett 30 napos akciótól, maga a gondolat, a törekvés a szeretetre és megbocsátásra minden lény iránt, fantasztikus.

Meghvó: vidó formában itt

Tutu global Forgiveness challenge website itt, ha több infót szeretnél :)

Örömteli megbocsájtást!

" Ha megbocsátasz, megszabadulsz valamitől, ami elevenen felemészt téged: ami pusztítja az örömödet és a teljes és őszinte szeretetre való képességedet. A megbocsájtás semmiképen nem követeli meg tőled azt, hogy meg is bízz abban, akinek megbocsájtasz. De [...] lehetővé teszi, hogy kinyújtsd a kezed, és elkezdd felépíteni közöttetek a megbékélés hídját." ( William Paul Young )

2014. április 28., hétfő

Festival Anamesa

jó, hogy van ilyen
jó, hogy részesei lehettünk

videóm a Tánceánia utcai performance-áról:

illetve fotóim az ArtMan Egyesület FaceBook oldalán

2014. április 21., hétfő

Húsvéti elmélkedés

[…]
…, hogy mindkét esemény nagy titkot hordoz: a megtestesülés és a feltámadás emberileg megközelíthetetlen pillanatát.
Mint ahogy érthetetlen számunkra a bűn világa is: a bennünket fogva tartó bűn ereje, vagy a másikat megsemmisítő ítéletalkotás, vagy, hogy van-e remény a bűnös kilétének keresésekor, hogy ki vétett először és mivel. Vagy hogyan keletkeznek az előítéletek, és hogyan válik zsigerileg meghatározóvá a másik utálata, az engesztelhetetlen bemerevedés, a kezelhetetlen és lezártnak tekinthető "nálam van az igazság", vagy mi akadályoz meg bennünket abban, hogy az élet legyőzze bennünk is a halált?
Titok.
[…]